A nap amikor kiáltottam, sírtam és nevettem

Torokfájással köszöntöttem az estét. A mai napon pár angol órát egyedül kellett levezényelnem, és a négyből kettő igencsak csak megviselte a torkomat. Kb a legkisebbek és a legnagyobbak. Ismét csak azt érzem, hogy ha egészen egyszerűen az adás szándékával közeledünk a gyerekekhez, valójában minden amiről azt mondjuk, hogy ellehetetleníti a tanítást, csak kifogás.

De azért tény, hogy nem könnyű a helyzet amikor olyan gyerekekkel vagyok akik alig beszélnek egy pár szót angolul és bár nem szívesen vallom be, nem igazán tisztelnek engem. Tény, hogy érkezésemkor naivan a teljes szabadság és egyenrangúság eszméjével közelítettem feléjük. Azóta igyekszek több fegyelmet vinni a szabadságba, de nem könnyű. A másodikosoktól nem is várok mást. Van egy kisfiú, akit rendszeresen kb a földön kell húznom, ha el akarom érni, hogy helyet változtasson. És ő persze csak mosolyog rajta. Így leírva én is csak mosolygok, de ott.. Próbára van téve a türelem.

A nagyobbaknál szerencsére ilyesmihez nem kell folyamodnom. Ott inkább a magániskolában bevett szokások amik igencsak megnehezítik a dolgomat. Hogy a gyerekek hozzá vannak szokva, hogy kis könyörgéssel elérhetik, hogy a tanórák helyett játszanak. Bár alapvetően az oktatásról is azt érzem, hogy kész vicc. A formalitások előbbre valók a tényleges tudás-átadásnál. Nem az a lényeg, hogy a gyerekek megértsék a tananyagot, hanem hogy kellőképpen le legyen dokumentálva, hogy mit “tanultak” aznap. A hetedikesek pl egészen összetett nyelvtani szabályokat vesznek az angol órán, miközben a legalapvetőbb mondatok felépítésére is képtelenek. Igen, a tanár akit helyettesítettem annyit mondott, hogy csak haladjunk a feladatokkal a könyvben. Nem számít ha nem tudom megértetni velük, csak haladjunk. Én azért pár egyszerű szabályt igyekeztem jelekkel leírni nekik. De ezesetben utólag azt érzem, hogy talán hasznosabb lett volna ha elengedem az egészet és csak játszunk valamit amivel legalább pár szót elsajátíthatunk. De valamiért túl büszke voltam itt. Előtört belőlem a tisztelet iránti vágy és csak azért sem engedtem abból, hogy haladjunk a tananyaggal. Szeretném azt írni, hogy nem bánkódok, de egy részem azért el van szontyolodva. Még szerencse, hogy oly sok részem van 🙂

Ez a nap egyébként sem volt könnyű. Az a gondolat érkezett meg hozzám, hogy talán túl hosszú ideig voltam szabad utazó ahhoz, hogy könnyen be tudjak integrálódni egy olyan rendszerbe amivel nem értek egyet. És az itteni oktatás bizony pont ilyen. Amivel egyáltalán nem tudok egyetérteni.

Ma megtapasztaltam, ahogy az angol tanár maga sem ért egyes alapvető szabályokat amit éppen magyaráz a gyerekeknek. Vagy hogy amikor egy olyan gyerek sincs az osztályban aki megértette volna mi a házifeladat, ahelyett, hogy az alapoktól kezdené magyarázni, csak kiabál és pofonokat oszt. Olyan gyerekekről van szó, akik jellemzően a tábláról másolással/a megoldások diktálásával tanulnak az önálló feladatmegoldás helyett. Érzek a soraimban valamennyit mai haragomból. Valójában mindezzel együtt is úgy érzem, hogy alapvetően egy jó tanárról van szó. A rendszerrel van a nagyobb gond.

Nem szeretnék többet írni az oktatásról, így itt osztok meg valamit ami érkezésem óta újra és újra felháborít. Punjabban egyes betűket teljesen máshogy írnak mint a világ más részein. Persze közben elgondolkodtam, hogy van ami esetleg Magyarországon tanulunk másképp, de aztán elővettem egy levelet amit egy India másik államában nevelkedett barátomtól kaptam és a ő írása sokkal európaibb képet tükrözött. Vannak betűk amiknek a megfejtése eleinte komoly kihívást jelentett és vannak amiket máig képtelen vagyok úgy írni, hogy a gyerekek megértsék. És hogy mi is a felháborodásom oka? Az az egy tanár akivel tudok beszélni, azt mondta, hogy nem számít milyen a gyerekek írásképe, úgyis csak itt fogják használni. Abban a Punjabban ahol minden második ember Kanadába készül. A többi pedig Ausztráliába. És azok a gyerekek akik egyénként is két teljesen eltérő indiai abc-t tanulnak (punjabi és hindi), tanulnak mellé egy olyan angol abc-t, amit egy angol nem tudna elolvasni segítség nélkül….

Nem csak harag volt velem ma… Fájdalom is. Jó ideje nem volt alkalmam sírni, vagy kiáltani a tanórákon kívül. Ma délután spontán betértem egy templomba, ahol miután találtam kis csendet és elutasítottam egy szelfi-felkérést, a kendőm mögé bújva előtörtek a könnyeim. Hála érte <3

Félelem is van velem. Medved, akivel oly szép hétvégékben osztoztunk az elmúlt egy hónapban, jó pár napja nem elérhető online. Csak remélni tudom, hogy valami banális magyarázat áll a háttérben, de tőle ez igencsak szokatlan. Azt tudom, hogy múlt hétvégén megérkezett Dharamsalába, de azóta teljes a csend. Írtam pár barátjának facebookon, és amolyan jellemző módon a lány akinek írtam osztotta aggodalmamat, a srác egyáltalán nem mutatott aggodalmat 🙂 Próbálok magam sem aggódni. És…érdekes dologra leltem ebben a helyzetben. Először azt akartam kívánni reggeli csendemben, hogy legyen épségben. Aztán eszembe jutott, a film ami arról szólt, milyen trükkös is tud lenni a Sors ha túl specifikusan fogalmazzuk meg kívánságainkat. És, hogy hiába is próbálnánk harcolni ellene. (A film címe: Hullámtörés – Breaking the Waves) Így arra jutottam, hogy nem kívánok semmit. Elfogadok. És erőt és szeretetet küldök neki, bárhol is legyen…

Share this...
Share on Facebook
Facebook

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *