Az egyik leggyakoribb kérdés ami felém szegeződik mióta hazaértem, hogy “mennyire volt sokkoló hazajönni?”. Nos, az igazság az, hogy sokkolónak egyáltalán nem nevezhetném.
Vannak persze érdekességek, apró kulturális különbségek. Az egyik kedvenc élményem pl amikor pár hete egy kormányhivatalból kilépve kis köhögés után köpni támadt kedvem és gondolkodás nélkül köptem is egyet a járdára. Épp nem volt ott senki, nem volt kitől rosszalló tekinteteket érezni az arcomon és mégis, oly hirtelen hatott át a felismerés, hogy hmm… ez a megnyilvánulásom bizony nem annyira kompatibilis a magyar kultúrával. Hálás vagyok érte, hogy szégyen helyett, vagy legalábbis azzal keveredve, egy hangos nevetés tört fel belőlem. És egyben a jóleső emlékezés egy nepáli barátom mondására: “India is the place where you can spit and pee on the street but not kiss. ” India az a hely, ahol az utcán szabad köpködni és pisilni, de csókolózni azt nem”.
Ami a szégyent illeti…emlékszem a hazatérésem utáni első elpirulásomra…hosszú-hosszú arcpirulás-mentes hónapok után, amikor betértem az Unicredit Bankba, hogy helyreállítsam az internet-bankolási processemet. Mivel az legutóbb egy indiai telefonszámhoz lett rendelve. A kedves ügyintéző elkérte az adataimat, majd pár másodperc után megszólalt, hogy “Szívesen segítenék, de Önnek évek óta nincs a bankunknál aktív bankszámlája”. Egyszerre hatotta át testemet az a forró érzés, ami az arcom pirosba borulását kíséri, és a felismerés, hogy én a Budapest Bank helyett az Unicredit Bankba tértem be 🙂 Ez az eset is hangos nevetéssel ért véget.
Ha már elpirulás….Nem bírom ki, hogy ne említsem meg a hazatérésem utáni kedvenc arcpirulós esetemet, hazatérésem utáni első randimon. Egy sráccal, akivel 12 éve nem találkoztunk, és akit én kerestem fel, miután valahogy folyton az ő neve járt a fejemben, különösebb előzmény nélkül. No igen, egy újabb ajándék Indiától, nem ő volt utóbb az egyetlen fiatalember, akivel én kezdeményeztem a találkozást. No de az arcpirulás. Amikor a finom kis újra-ismerkedős beszélgetésben oda értünk, hogy a fiatalember megemlítette, hogy anno amikor 12 évvel ezelőtt együtt dolgoztunk, mindig beragyogtam a napját ahogy megjelentem közös munkahelyünkön (egy ruhaüzlet raktárhelyisége), éreztem, hogy pirosba borul az arcom amit hirtelen azzal próbáltam oldani, hogy kimondtam: “most érzem, hogy zavarban vagyok.” Erre a fiatalember egy szó nélkül megcsókolt. Csodálatos élmény volt. Bár azóta már közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy nagyon nem illünk mi össze, ezért a csók-élményért mindig hálás leszek neki 🙂
És vissza a bankokhoz…Amikor végre eljutottam a Budapest Bankba, ott ismét érdekes élményben volt részem. A várakozásban egyszer csak mellém szegődött egy férfi, aki orrfacsaró bűzzel töltötte meg a teret körülöttem. De az undorból hamar egy jól eső mosolyba érkeztem, ahova a felismerés vezetett, hogy bizony minden feltételezéssel ellentétben Indiában nem éreztem büdösnek az embereket. Persze erre azért van pár lehetséges magyarázat is. Az egyik, ami csak most jutott eszembe az írás áramlása közben, hogy azokon a helyeken ahol nagyobb lett volna az esély rá, hogy igazán büdös emberek akadjanak az utamba (nagyvárosok), annyira bűzlött a környezet, hogy az mindent mást jótékonyan elnyomott. És ami elsőként jutott eszembe, hogy mivel Indiában az emberek nagy része szinte ugyanazt az ételt eszi (és itt én is a nagy részhez tartoztam), akármilyen is legyen az emberek szaga, valójában mindenkié elég hasonló. Bizony saját magamat is itthon éreztem először büdösnek. Valahogy így jutottam el oda, hogy hűvös őszi napok ide vagy oda, pár hónap szünet után ismét elkezdtem dezodort használni.
Ha már első dezodorhasználat… Szintén pár héttel ezelőtt esett meg, hogy úgy döntöttem melltartót húzok, amikor egy üzleti megbeszélésre egy fehér felsőt akartam felvenni. Több mint 9 hónap szünet után a merevítős melltartó olyan volt, mintha börtönrácsok közé szorítottam volna a cicimet. Szörnyű. Azóta sem szántam rá magam az ismétlésre, a fehér felső is ráérősen várja sorát a szennyesláda alján.
Oh, és ha már a melltartónál tartunk…:-) Jöjjön egy igazi gyöngyszem. Nos, Indiában, miután pár hónap után kezdett teljesen kicsorbulni a borotvám éle, illetve egyre több olyan gyönyörű női utazó fordult meg körülöttem akiken láttam, hogy nem csinálnak nagy ügyet egy kis szőrből, illetve…bizony pár hónap után úgy voltam vele, ha valakit a testszőrzetem visszatart attól, hogy szexuális kapcsolatot akarjon létesíteni velem, csak szívességet tesz vele, kezdtem teljesen elhagyni a szőrtelenítést. Ezzel kapcsolatban az egyik legextrémebb élményem az volt, amikor egy sráccal találkoztam, aki még a mellkasát is borotválta és elég hamar a karjaiban kötöttem ki, miközben akkoriban még a lábai köré kulcsolódó lábaim is olyan szőrösek voltak, mint még soha. Tévedés lenne azt hinni, hogy ez kulturális sajátosság, az egyébként erős fekete szőrzettel megáldott indiai nők többsége minden végtagját lelkesen szőrteleníti (az intimebb részekről bevallom nem tudok), inkább az Indiába utazó európai hölgyek kiváltsága lehet ez. 🙂 És a történet folytatása itthon szintén a zavaromat csókkal oldó fiatalemberhez kötődik, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ő lehetett az első férfi, aki levette a bugyimat. Ekkor már a lábamat szőrtelenítettem, sőt az ő kedvéért még az intim szőrzetemet is megkurtítottam kicsit, de a teljes borotválásra egyszerűen nem vitt rá a lélek. Nos, a fiatalember ezt olyannyira nem tudta feldolgozni, hogy nem átallott viccet csinálni belőle, együttlétünk párszor nevetésbe torkollott, miután az ő szavaival élve “Demjén Rózsi szorult a lábam közé”:-).
És ha már egyszer valahogy idáig jutottam, hogy a legintimebb testrészemről kezdtem sztorizgatni, a kulturális különbségek jegyében lezárásképp jöjjön egy újabb gyöngyszem arról amikor másodjára érkeztem meg Nepálba. Arról már korábban is írtam, hogy milyen kalandok övezték ezt az utat, kezdve azzal, hogy a tömegközlekedés helyett motoron érkeztem egy maláj fiatalemberrel, aki aztán hatalmas támasz volt amikor a határátkelőhelyen kiderült, hogy egy napja lejárt a vízumom és stb…. De arról még nem írtam, hogy a kalandos napnak volt egy igazán bohókás oldala is. Ami akkor kezdődött, amikor reggel, miközben felszálltam a motorra, nagy reccsenést hallottam, és kiderült, hogy vékonyka térdnadrágom szinte teljes szélességében végigszakadt a fenekemen. Mivel ekkor már jó pár napja úton voltunk és nem sok esélyem volt mosásra, nem volt rajtam bugyi. És mivel a hátizsákok indulásra készen fel voltak applikálva a motorra, egyébként is igencsak limitált tiszta ruha készletemben való keresgélés helyett egy nagy kendőt kanyarítottam a derekam köré, bízva abban, hogy elég hosszan lelóg. És amikor végre sok-sok óra motoros út és a lejárt vízummal történő határátkelés körüli nem kis idegeskedés után a nepáli pecsét is ott virított az últevelemben, ott helyben a nepáli bevándorlási hivatal előtt lefeküdtem a földre. A hátamra feküdtem, térdeim felhúzva, a bevándorlási hivatal irányába mutatva. Maláj fotós barátom épp körbe járta a terepet pár jó fénykép reményében amikor egyszer csak nevetve felkiáltott, hogy “Hey, you remember your Jah Jah is open?”. (Emlékszel, hogy a Jah Jah-d fedetlen?)Bár nem hallottam még a “Jah Jah” szót ilyen összefüggésben, rögtön tudtam mire gondol. Épp kezdtem volna zavarba jönni amikor viszont az is tudatosult bennem, hogy legnemesebbik testrszemet ekkor már csak ő és pár tehén láthatja. Meg sem mozdultam, csak amennyire a nevetés mozgatott. És a kulturális különbség: Ami itthon egy nem épp jóindulatú Demjén Rózsi megnevezést kapott, az Nepálban, a maláj fiatalembertől Jah Jah lett, amit egyébként a jamaicai reggae dalokban egy Istenre utaló szó. Ennyi <3
