A Lábfejem és Én

Hmm…a történt jó régen kezdődött. Mondhatnám, hogy születésemkor, de valójában az első emlék, amivel a lábfejem kitört azon testrészeim sorából, melyek nem váltanak ki különösebb érzelmeket belőlem, úgy 6-7 éves koromhoz kötődhet. Ekkor jegyezte meg az egyik szomszéd néni, hogy milyen nagy lábam van. Ekkor büszkeség töltött el, ami talán 1-2 évig el is tartott, míg a lábam tovább növekedett…

A szüleim mindenkinek elkezdtek arról sztorizgatni, hogy felnőtt méretű lányka cipőt kell keresni a kislányuknak, ahogy azt sem átallottak szó nélkül hagyni, hogy  lábfejem milyen aránytalanul nagy a testem többi részéhez képest (igen, ekkortájt még gyorsabban nőt mint a magasságom). És ezt egyre többektől hallottam vissza a környezetemből (a vicces az, hogy elsősorban nem gyerekektől, hanem felnőttektől), és büszkeségem lassan szégyenérzetre váltott.

Emlékszem, 14 és 24 éves korom között folyton aszerint váltogatták egymást a magas sarkús és lapos cipős időszakok, hogy épp az zavart e jobban, hogy nagynak látszik a lábam, vagy az, hogy oly nagy feltűnést keltek a magasságommal. Ha épp előbbi zavart, akkor magas sarkút vettem, ha utóbbi, akkor laposat.

Mindezt még az is fokozta, hogy 14 éves koromban az akkor már 40-es lábamat egyszer megpróbáltam beletuszkolni egy 39-es cipőbe, hogy az kisebbnek látszódjon. És mire rájöttem, hogy mennyire kényelmetlen is ez a cipő, már nem mertem elmondani a szüleimnek. Így inkább hordtam, miközben megsérült az egyik nagy lábujjamon a köröm, ami aztán évekkel később gombás fertőzést kapott, amit hosszú-hosszú éveken át gyógyítgattam, és mint oly sok mindent életemben, teljesen csak az Indiában töltött kilenc hónap alatt sikerült hátrahagynom.

Indiában különösen nagy szerepe volt a lábfejemnek. Először is, azzal a szándékkal vágtam neki a nagy útnak, hogy megtanuljam, hogyan engedhetem át magam Föld Anya tartó erejének, és engedhetem el a talpamban folyton megbújó feszültséget. Emlékszem az első mezítlábas táncra Auroville vörös földjén, ekkor jegyeztem fel a naplómba, hogy “megérkeztem”.

Séta az Arunachala hegy körül

Így utólag azt mondom, hogy úgy igazán-igazán akkor érkeztem meg, amikor részt vettem a telihold tiszteletére rendezett rituáléban és mezítláb tettem meg a Shiva lingamját jelképező Arunachala hegy körüli 14 km-es sétát úgy, hogy az út során egyetlen külföldivel sem találkoztam, és nyitottan fogadtam a barátkozó helyieket.

Eztán a mezítlábas lét a szabadság egyik jelképe, és a természethez való kapcsolódás mindennapi eszköze lett. Soha nem felejtem el azokat a nagy kerek sziklákat Hampiban a Mathanga hegyen, amiket szinte minden reggel mezítláb másztam meg, hogy megcsodáljam a napfelkeltét. Majd a mezítlábas kertészkedést Aurovilleben. Azt, amikor könnyekben törtem ki, amikor Hyderabadban a biztonsági őrök kitessékeltek a szép zöld pázsitról, épp miután ledobtam a szandálomat.

Mathanga hegy, Hampi

Azt, amikor annyira kellemetlenül éreztem magam, ahogyan egy reggelen Mumbai egyik futópályáján sétáltam a nagy fehér pasanadrágomban a nagy fehér testemmel színes kis szandálomban, miközben a barátnőm valahol futott.. És szorongásomat azzal oldottam, hogy kezembe vettem a szandálomat és futni kezdtem.

Később azt, ahogy a Himalájában minden nap mezítláb tettem meg az otthonomul szolgáló falu és a közeli városka közötti utat a fenyő erdőben és kiderült, hogy a fenyő erdő talaját borító tűlevél takaró valójában egyáltalán nem szúr.

Majd amikor Punjabban a katona-fegyelmű szikh iskolában azzal lázadtam, hogy mezítláb mászkáltam a folyosókon.

De a kedvenc élményem mégiscsak az volt, amikor Rajahstanban azt mondták nekem, hogy Indiában a nagy láb az igazán szép 🙂 Ez is csak kulturális beállítottság kérdése. Aztán hazajöttem, és  hamarosan belépett az életembe egy fiatalember, aki úgy szerette a lábamat, ahogyan van. Emlékszem, amikor alig egy hónapja lehettünk együtt és a lábfejem simogatása közben kis szőröcskéket fedezett fel. Épp kezdtem magam elszégyellni, mire kifejezte, hogy őt ez egyáltalán nem zavarja, sőt…és gyengéd figyelemmel simogatta tovább. Életem leggyógyítóbb lábsimogatása volt. <3

Most, úgy érzem elfogadtam a lábam, méretestül, szőröcskéstül, mindenestül. És már azt is tudom, hogy az, hogy egyszer elfogadok valamit, nem jelenti azt, hogy később nem kell majd megküzdenem újra és újra ugyanannak a valaminek az elfogadásáért. Állok a harc elébe, felvértezve mindazzal amit az önszeretetről, az átlényegítésről (a mindenkiben ott rejlő isteni minőség felfedezéséről) tanultam és tapasztaltam, no és arról, hogy mi mindent köszönhetek a lábamnak. Hogy megtart. Nem csak fizikai síkon, hanem a stabilitás és biztonság alapjaként is. Hogy összekapcsol a Föld Anyával. Hogy táncba visz és útnak indít. Hogy a vissza-visszatérő feszültség képében mindig emlékeztet arra, hogy nincs olyan, hogy valamit egyszer elérünk és aztán az csak úgy ott marad. Folyamatosan tennünk kell érte. De a jó hír az, hogy általában elegendő egy kis figyelem és egy mély lélegzet.

Share this...
Share on Facebook
Facebook

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *