Oly régóta szeretnék írni a várandósság csodáiról… Arról, milyen érzés felfedezni, ahogyan a természet dolgozni kezd testemben, arról, hogy milyen közösségi erőt érzek az anyaságban és eme gyönyörű szerep révén hogyan találtam magam a legváratlanabb élethelyzetekben és a világnak milyen szépséges, vagy éppen érdekes új arcára pillanthattam rá már eddig is…Arról, hogy mekkora ajándék az, ahogyan megállíthatatlanul cikáznak az érzelmeim…
Kezdem az első csodával: ahogyan a természet a maga végtelen bölcsességét megmutatva teszi a dolgát nap mint nap, miközben előbb arra készíti fel testemet, hogy védelmező, tápláló otthonául szolgálhasson a benne fejlődő kis életnek, majd arra, hogy a világra hozza azt.
Az első változás amit érzékeltem az volt, hogy növekedni kezdett a mellem, és csak ezt követte a hasam, szépen lassan. Már azelőtt éreztem a bennem fejlődő kis lélek első mozdulatait, hogy avatatlan szemek is felfedezhették volna azt, hogy várandós vagyok.
Egy barátnőm írta le legtalálóbban az érzést, amit először éreztem. Nem emlékszem a pontos szavaira, de volt benne egy kiscica és egy kis finom fújkálás… és igen, mintha egy kiscica fújkálta volna a hasamat belülről. 🙂 Aztán lassan erősödtek a mozdulatok…
És nőtt a pocak, és bár magas, karcsú testemen jótékonyan oszlottak el a gyakori, esetenként éjszakai evés nyomán lerakódó kilók, nőtt a combom és a fenekem is. Emlékszem amikor először aggódva pillantottam a tükörbe. Aztán ahogy egyre jobban nőtt a pocak, valami átfordult. Talán mert a növekvő pocak mellett minden karcsúnak hat… talán azért mert ezúttal a saját testemen kezdhettem el felfedezni, hogy a szépségnek ezer arca van…
Jó pár hónappal ezelőtt kezdődött, hogy gyakran fájdalmat éreztem az alsó csigolyáim tájékán. Apró fájdalom volt ez, amit rendszeres reggeli tornával egészen jól lehetett orvosolni. És hamar beláttam azt is, hogy a várandósság ily korai szakaszában még nem arról van szó, hogy gyermekem súlya terheli a gerincemet…Hanem arról, hogy nyílik a medencecsontom. A testem hónapokkal a szülés várható időpontja előtt elkezdett felkészülni arra, hogy világra tudja majd segíteni az odabent megbújó csöppséget. Ez maga a csoda <3
Ekkortájt lehetett amikor azt is felfedeztem, hogy a szeméremdombom egyre húsosabb. Növekvő méhemnek tulajdonítottam a jelenséget, ami bizony azzal jár, hogy az érzékeim élesebbek ezen a területen mint valaha, és valahogy úgy működik ez, mint egy kis gyönyör-raktár, ami órákig megőrzi a benne keletkező gyönyörteljes testérzeteket. Újabb csoda <3
Nem állítom, hogy a várandósság minden csodája örömet okoz, de attól még csodálatos…nehezedő méhem alatt nyomódó húgyhólyagom egyre gyakrabban igényel ürítést és bizonyos helyzetekben bizony meggyűlik a bajom a kontrollálásával is, de a kellemetlenségnél még mindig nagyobbak az örömök…
Sokszorosára növekedett vérmennyiségem komoly kihívás elé állítja az ereimet, és a jobb lábamon bizony egyre nagyobb mintákat rajzolnak ki a seprűvénák, de ha arra gondolok, hogy mindez azért van, mert a testem biztosítja a vérháztartását a bennem növekvő kis embernek is, akinek mellesleg kétszer olyan gyorsan ver a szíve, mint az enyém és valahányszor meghallom ezt a szapora kis szívhangot egy orvosi vizsgálaton, megkönnyezem…Nem bánom a lábszáramon feltűnő lila rózsákat. Majd visszahúzódnak ha eljön az ideje, vagy segítek nekik visszahúzódni.
És a napokban volt, hogy először tapasztaltam (talán egész életemben először), hogy milyen amikor vizes a lábam. Az, hogy egyébként is méretes lábfejem még meg is volt dagadva, a keskeny ujjacskákba végződő hosszú lábfej minden finomságát elveszítette, még úgy is aggodalommal töltött el, hogy a látvány keltette érzéseken kívül semmit nem éreztem. Aztán elkezdtem kicsit olvasgatni, és jött a figyelmeztetés, hogy ne lógassuk a lábat, és az infó, hogy a vizesedés hátterében az áll, hogy a szervezet azért kezd lelkes vízraktározásba, hogy minden körülmények között elegendő vizet tudjon biztosítani a babának. Nos, hála érte… És hála azért, hogy ma úgy döntöttem, hogy a fotelban ücsörgés helyet visszatérek a földre, hogy kis munkámat törökülésben vagy jóni ászanában végezzem, és vizesedésnek nyoma sem volt.
Szóval…testem egyre több része növekszik, egy részéért rajongok, egy részével elfogadást gyakorlok, de összességében…úgy érzem soha nem szerettem még annyira a testemet mint most..
Részben ezért is jött a vágy, hogy felkérjek valakit, hogy készítsen fotókat az áldott állapotban lévő testemről. Profi fotós szóba sem jöhetett, arra sajnáltam volna a pénzt. Megkértem egy fotós ismerőst, hogy némi természetbeni ellenszolgáltatásért (indiai főzésért, esetleg fordításért vagy táncért) cserébe készítsen fotókat de ahogy elkezdtünk alkudozni, hogy mi is legyen az ellenszolgáltatás, egy ponton kellemetlen érzés költözött belém és azt éreztem, hogy még ha a szülői házból kért pálinkában meg is tudnánk állapodni, az alkudozással telt körök után nem tudnék jó érzéssel állni a kamera elé. Hál’ Istennek, hogy így alakult.
Mert így egy barátnőmet kértem meg, hogy készítsen pár fényképet a pocakomról, aki örömmel tett eleget kérésemnek. Olyannyira, hogy egy nap felvetette, hogy másnap menjünk ki megnézni a napfelkeltét egy kis városi oázisban és fotózkodjunk ott. Épp elcsíptem az utolsó vörös napsugarakat, aztán kellemes beszélgetésbe kezdtünk, gyönyörű gyümölcsös joghurtot ízlelgettünk, ő körbe dobolt és énekelt, és oly szeretetteljes teret adott ahhoz, hogy oly jó érzéssel vessem le ruháimat a kamera előtt, hogy utána nem is akaródzott visszavenni őket. 🙂
A fotók nagy része olyan intim lett, hogy azokat jó eséllyel nem fogom publikálni, de azért akad pár, amiket szívesen megosztok, eme sorok között 🙂
