Nem szeretem a jazzt
Hogy nem a kedvenc zenei műfajom a jazz, az tény, de az is, hogy Aurovilleben két jazz koncerten is voltam és mindkettő felejthetetlen, csodálatos emlék marad. Az első egy organikus farmon volt, fergeteges mezítlábas táncba torkollott Auroville szép vörös földjén. Hmm……
Nem eszek bogarakat
Első himalajai látogatásom során esett meg, hogy valaki egyszer csak egy igencsak különleges szárított bogárral kínált meg engem, ami állítólag egy energizáló csodaszer hírében áll és igencsak borsos áron mérik: yartsa gunbu.
A sztori csattanója, hogy most amikor a bogárka nevét kerestem, kiderült, hogy valójában nem is bogár, hanem egy férgen élősködő gombafaj. Ami jól magyarázza, hogy miért is emlékeztetett az íze és állaga szárított gombára. Szóval, még mindig nem ettem bogarat 🙂
Félek a patkányoktól és a csótányoktól
Nos, hogy még mindig félek-e.. Az akkor derülne ki, ha ismét találkoznék velük a hálóhelyemen, de úgy hiszem, hogy azok amik pár éve még hosszú álmatlan éjszakákat vagy épp rémálmokat okoztak nekem, mostanra már csak enyhe undort okoznának, illetve… édes emlékeket idéznének 🙂
Arra emlékszem, hogy amikor a himalájai vendégházban konyha mennyezetét jelentő fagerendák között lakó patkánycsalád egy éjjel kupaktanácsot tartott, azért nem sokat aludtam. De arra is, hogy amikor egyszer közelebbről is megnéztem az ételért leosonó anyukát, egy pihe-puha óriás egérre emlékeztetett. És amikor pár nappal később Magyarországon temető-látogatás közben találkoztunk egy kis egérrel, annak puha bundáját oly jól esett megsimogatni.
Sikítok ha kígyót látok
Amikor először láttam kígyót, sikítottam is, jóllehet a 10 napos Vipassana meditációm elején történt mindez, úton a csoportos meditációra. Amikor aztán pár nappal később épp délutáni napozós sziesztámat töltöttem a padon fekve és észrevettem, hogy mellettem egy színes példány kúszik a fűben, már csak a lábamat húztam feljebb a pad szuperbiztonságos rejtekébe.
Utána jó párszor akadtak még kígyók az utamba, volt, hogy csak csendes kíváncsisággal konstatáltam jelenlétüket, de azért amikor párszor majdnem oly közel sikerült lépnem hozzájuk, hogy érintettük egymást, egy tizedmásodperc alatt odébb ugrottam, még ha sikítás nélkül is:-)
Annyira gyors azért sosem voltam, hogy fotót készítsek az esetről, így jöjjön egy az internetről:
Nem stoppolok
Vicces, hogy épp Indiában, az egyedülálló európai nők számára egyik legveszélyesebbnek kikiáltott országban stoppoltam először, de az élet már csak ilyen. Igaz, hogy először izraeli útitársammal közösen stoppoltunk a Himalájában. Pár héttel később ugyanazon az útszakaszon már egyedül tettem mindezt és tény, hogy az út végefelé közeledve amikor az indiai fiatalember mindenáron elakart még vinni valahova mielőtt kitenne választott úticélomnál, elért némi félelem és igencsak megemeltem a hangomat, ami viszont épp elég volt ahhoz, hogy a fiatalember végül megálljon és kitegyen.
A kedvenc stoppolós élményem mégis az volt, amikor valójában nem is stoppoltam, csak a buszra vártam, amikor épp először készültem búcsút inteni Parvati Valleynek. És a buszra várva megállt mellettem egy mini terepjáró három indiai sráccal akik felvetették, hogy szívesen levisznek Bhuntarba. Valamiért éreztem, hogy megbízhatok bennük (ami úgy gondolom nagy általánosságban igaz is a hátizsákos turista helyeket látogató nyitott fiatal indiaiakra), így pár másodperc gondolkodás után beszálltam. Az út nagyon kellemes volt, ha kényelmes nem is, a csomagokkal tele halmozott kis autóban. De ekkor már tudtam, hogy busszal sem lenne épp kényelmesebb. Bhuntarból a Himalája egy másik szakaszára készültem, és a srácok felvetették, hogy ha van pár napom, szívesen módosítanak eredeti úti tervükön és úti célomat is beiktatják autós hegyi túrájukba, de ezt azért nem vállaltam. Bhuntarban búcsút intettünk egymásnak és azóta is kapcsolatban állunk facebookon, örömmel követtem az autós túrájukról készült későbbi fotókat.
Félénk vagyok
Nos, ez azért Indiában sem dőlt meg, de mindenesetre nem egy olyan élményben volt részem, amit félénk lányként korábban el sem tudtam volna képzelni:
Ami az első kihívás volt, hogy félénkségem egyik legkényesebb pontja, amikor sokan figyelnek, esetleg egyértelmű, hogy kibeszélnek a hátam mögött. Talán Mumbaiban lehettem amikor először esett meg, hogy a barátnőm lakásába közeledve egy olyan szakaszon haladtam át, ahol sok-sok gyerek játszott és végighaladva legalább 10 szájból hallottam felhangzani a “foreigner” szót, amit még azok is tudnak akik egyébként nem sok angolt beszélnek. És persze nevetések is kísérték a hangos kíváncsiságot. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem éreztem magam kellemetlenül, de hasonló helyzetekben olyannyiszor volt még részem a későbbiekben, hogy egy idő után egészen immunis lettem arra, hogy figyelnek, esetleg nyilvános nevetség tárgya vagyok. Itthon azért másképp van ez, de semmiképp sem ugyanúgy mint előtte.
Az egyik következő kihívás egy spontán rádiós interjú volt amit még Aurovilleben adtam, majd a live stream a tánciskolából ahova utolsó punjabi estémen látogattam el, végül az interjú amit a barátaim által szervezett Sadhana fesztiválról (és egy aköré vizionált közösségről) készülő dokumentumfilmhez adtam. Az izgalom különösebb jele nélkül.
Odáig azért továbbra sem merészkedtem, hogy video blogot is készítsek, bár kaptam felkérést egy utazós facebook csoport vezetőjétől. Legközelebb. De odáig elmerészkedtem, hogy több mint 100 lány előtt énekeljem el a Lion sleeps tonightot. 🙂 Mesés élmény volt.
Nem pofozok gyerekeket
Bár erre továbbra sem vagyok büszke, de bizony Punjabban amikor az iskolába kerültem ahol a gyerekek elsődleges fegyelmezési eszköze a pofon, pár hét után én is behódoltam a helyi kultúrának. Ez azért nem tartozik azok közé a dolgok közé amit útravalóként magammal készülök vinni.
Én nem csámcsogok
Bizony-bizony az indiai emberek többségének étkezését elég jellegzetes hangok kísérik. Minden előítélet nélkül. Nem csak eszméletlen ügyesen esznek rizst a kezükkel, de még a legfinomabb nők szájából is csámcsogás-szerű hangok hangzanak fel ilyenkor (egyébiránt ez talán az egyetlen dolog amiről elmondhatom, hogy az ezerarcú ország egészére igaz 🙂 :-)). Ezen eleinte csodálkoztam, aztán volt, hogy megmosolyogtam, egészen addig míg egy szép napon (punjabi időszakom utolsó estéjén) fish curry-t majszolva azon kaptam magam, hogy az én számat is elhagyják az ismerős hangok. Nevetésben törtem ki 🙂
Kizárom a technikát az életemből
Mindig is volt bennem egy ellenállás a technikai vívmányokkal szemben. Aztán úgy éreztem nem érkezhetek okos telefon nélkül Indiába, így indulásom előtt pár héttel megvettem életem első okos telefonját. Aztán, amikor biztonságos 6 hetes utam hirtelen meghosszabbodott és tudtam, hogy nemsokára egyedül indulok útnak, megvettem első indiai sim kártyámat és hamar eljött az idő amikor életemben először használtam google mapst a telefonomon, amikor segítenem kellett a riksa sofőrömnek megtalálni eldugott kis szálláshelyemre vezető utat.
Aztán hamar elegem lett a nulla városismerettel rendelkező riksa sofőrökből és a turistákra szabott sokszoros árakból, így elkezdtem használni az über applikációt, majd amikor tudtam, hogy hosszú út előtt állok (Dél-Indiából a Himalájába), telepítettem az online busz-foglalásra alkalmas indiai applikációt és az ottani paypal-t, amivel aztán fizetni is tudtam a buszjegyekért.
Még indulás előtt felfedezem a google drive-ot, majd szeptemberben rájöttem, hogy a töltő kábelemmel a laptopomra is át tudom varázsolni a telefonomról a fényképeket. Köszönöm India 🙂
Egy mondatos ismeretség után nem töltöm a délelőttöt egy idegen férfival egy felújítás alatt álló hostelban
Pontosan ez történt Agrában. Igaz, hogy nem akármilyen egy mondat volt, pontosabban kettő: “You and me, we are the same. Same, same, but different. ” (Te és én egyformák vagyunk. Egyformák és mégis mások.”)
És nem akármilyen férfi. Az a kb. édesapámal egyidős muszlim férfi, aki soha nem járt iskolába, nem tud írni és utazásai során tanult meg angolul, egészen kifogástalanul, persze csak szóban. És akivel egész délelőtt reagget hallgattunk és még egy joint-tal is megkínált 🙂
Nem létesítek szexuális kapcsolatot valakivel aki több mint 10 évvel fiatalabb mint én
Nem bírtam ki, hogy ne írjak erről, de mivel félénk vagyok, gondoltam eldugom az utolsó sorban, talán kevesebben olvassák 🙂
Emlékszem amikor indulásom előtt pár hónappal épp egy tőlem 6 évvel fiatalabb sráccal készültem találkozni és azt mondtam drága terapeutámnak: “Ki tudja meddig fognak még ilyen fiatal srácok érdeklődni irántam”. Aztán elmentem Indiába és pár hónappal később egyszer csak egy gyönyörű huszonkét éves srácot találtam a hálózsákomban. Na jó, másnap éjjel ünnepeltük csak a huszonkettedik születésnapját. (Ebbe azért posztoláskor biztos bele fogok pirulni :-))
