Mit is tegyen az ember lánya, ha hónapok óta gyűlik benne a megosztanivaló? Ha oly szépen , gazdagon és sebesen áramlik az élet, hogy az oly értékes integrálásra is alig-alig jut idő. Vagy ha mégis jut idő integrálásra, az épp oly szép, a pillanatban megpihenő napokon van, amikor még az írás is nem kívánatos teendőnek hat, bármily kedves is szívemnek.
Aztán az élet gyönyörű áramlása közben az ember lánya anyává válik, az anyaság első hat hete úgy elröppen, mint egy pillanat, és egyszer csak ott találja magát egy parkban, mezítláb dudorászva-sétálgatva, csokis croissant majszolgatva, a testére egy színpompás kendőben tündéri kisfiú kanyarítva, szíve telve finom szerelemmel és végtelen, pillanatról pillanatra újjászülető anyai szeretettel és egy oly üdítő találkozástól felpezsdülve, tele energiával..
Miért is volt oly üdítő a találkozás? Mert a teljes véletlen szülte (vagy mondjuk inkább, hogy a játékos Sors), mert a lakhelyemtől húsz perc sétára mintha egy másik világba csöppentem volna, egy kis kertes társas házba az 1. kerületben ahol pirosló ribizli szemek lógtak a házikóhoz vezető kis úton. Mert egy másik anyukával találkoztam kinek másfél éves kislányának édesapja szintén az Eurázsiai kontinens másik feléről származik, és a másik anyuka oly önzetlenül ajánlott fel egy szatyor ruhát nekem. És leginkább, mert azt éreztem, oly tökéletes harmóniában van benne az odaadó anya és az önmagát kiteljesítő nő.. Csodálatos volt.
Hazaértem, és mivel kisfiam oly mély álomba szenderült abban a színpompás hordozókendőben, hogy még három órával később is az igazak álmát aludta, nem volt mit tenni, írni kezdtem.
Arról ami épp jön…Arról, hogy most ért véget a gyermekágyas hat hét. Újszülött kisfiam csecsemővé érett, én pedig gyermekágyas kismamából tapasztalt anyukává 🙂 Persze utóbbi csak vicc, nem érettem én semmivé, bár az tény, hogy nem kevés tapasztalattal gazdagodtam az első hat hétben. Ami először eszembe jutott:
Amit nem tudtam korábban a csecsemőkről
Emlékszem az első napon jött a meglepetésszerű felismerés, hogy milyen gazdag mozgáskészlettel rendelkezik egy újszülött, ki még “csak” a magzati lét tapasztalataival rendelkezik, és félálomban egy komplett harci filmet lejátszik támadó és védekező mozdulatait váltogatva, hol hevesen, hol oly lágyan és játékosan, hogy azt egy táncművész is megirigyelné.
Majd a felismerés, hogy milyen hangok keletkeznek egy ilyen parányi kis lényben. Álmomban nem gondoltam volna, hogy ily sok csuklás, tüsszögés, finom cica-hang vagy éppen röfögő malachang és a Jurassic Park dinoszauruszait idéző hangocska forrása egy újszülött, mindezt emberes büfögésekkel és pukizásokkal kísérve 🙂 És a hangkészlet ha nem is napról napra, de hétről hétre bővül, ébren és félálomban is…
Emlékszem, hogy az első napokban alig lehetett elcsípni egy-egy pillanatot, amikor nyitva volt az a ragyogó barna szempár. Először szoptatás közben nyíltak ki a szemek… Csak abban a biztonságos közegben, az anyai mellel a szájában gyűlt össze annyi bátorság, hogy beengedje a szemén keresztül kis világába a kinti világot a gyermek … Igen, amit Frédérick Leboyer könyvében olvastam, hogy a magzati létet is tekintetbe véve a születés nem az élet, hanem bizony-bizony a félelem kezdete.. Kétség sem fér hozzá, hogy igaz…Ahhoz sem fért kétség, hogy az én feladatom elsősorban nem más, minthogy meggyőzzem ezt az ifjú kis Életkét, hogy nincs mitől félni a világban. A világ szépséges, biztonságos, benne mindig van elegendő élelmet és vigaszt nyújtó anyai kebel és nagy-nagy szeretettel fogadja őt. Milyen jó emlékeztető is ez így hat hét után nekem is. <3
Az az élelmet és vigaszt nyújtó anyai kebel…
Kétségtelenül az egyik legnagyobb kihívás anyaként…Emlékszem, amikor a második napon attól rettegtem, hogy nem lesz elég tejem… Majd pár héttel később azon aggódtam, hogy olyan sok a tejem, hogy az időnként oly nagy hévvel szopizó gyermek előbb-utóbb bele fog fulladni… Az első pár hétben oly nagy élményt jelentett a megnyugvás, hogy van tejem, hogy fel sem merült bennem, hogy terhesnek érezzem a szoptatást, attól függetlenül, hogy az ébren töltött időmnek bizony csaknem 80-90 százalékát ez tette ki, a manapság oly divatos igény szerinti szoptatás trendjét követve.
Aztán eljött az idő, amikor kezdett terhes lenni az ingerszegény környezetben a sokszor több, mint napi 10-12 óra szoptatás. Előbb jöttek az ötletek, mivel lehetne úgy változatosabbá tenni a szoptatás hosszadalmas óráit, hogy közben ne csorbuljon e szent tevékenység intimitása.. Eleinte zenét hallgattam. Majd volt pár nem túl sikeres meditációs kísérletem, és annál sikeresebb mantra éneklési kísérletem… aztán jött a felismerés, hogy az igény szerinti szoptatásban azokat a bizonyos igényeket ideje kibővíteni az én igényeimmel is. Először az volt a terv, hogy egy kicsit bekorlátozom a szoptatást, majd, hogy elkezdek olvasni közben és, hogy nem szégyellek elintézni pár hasznos teendőt sem, és hogy pillanatnyi babaigények ide vagy oda, időnként útnak indulunk, ha az én harmóniám azt igényli. Megannyi terv, megannyi kísérlet, megannyi elmélet, barátnőktől, orvosoktól, laktációs tanácsadótól, hagyományos és újító könyvekből… és most úgy érzem lassan túl növök az elméleteken, dobozokon és terveken.. És marad az áramlás, melynek irányítója mindenek előtt a Gyermek, utána Én, és persze az Élet.
