Az első születésnapom anyaként

Milyen is egy születésnap egy 5 hetes tündérfiú anyukájaként?

Nos, amolyan mindenféle. Zion alig pár napos kora óta érzi a nappalok és az éjszakák közötti különbséget, nappal ha rajta múlna, egész nap a cicimen lógna, ott is aludna, éjjel viszont egészen hosszasan álomba tud szenderülni cici nélkül is, utóbb 2-4 órára. De a születésnapom reggelén különösen hosszú alvás után ébredtünk, egyszer 5, és egyszer 2 óra után. Ez már egy ajándék volt.

Aztán egészen hosszasan elszórakoztatta magát reggeli teendőim közben. Ó, és a reggelt tovább finomította, hogy a lakótársam egy szelet tortával az asztalon fogadott. Miért is jó, ha az ember lánya lakótársakkal osztja meg az albérletét 🙂

Aztán telt a nap, jöttek a kihívások.

Az utóbbi napok egyik fő kihívása az igény szerinti szoptatás kérdésköre.

Sokáig úgy voltam vele, hogy bármikor is jelezte Zion, hogy cicire vágyik (nyelvének öltögetésével, és ökölbe szorított kis kezének szájához emelgetésével, ami kísértetiesen hasonlít arra a mozdulatra amivel majd egykoron a söröskorsót fogja a szájához emelni:-)), megadtam neki. Aztán kb egy hete (az ő első egy hónapos szülinapján) ezzel odáig jutottunk, hogy 8 órás szopi-maratont tartottunk, amiben csak 10-15 perces pihenők jutottak, pelenka cserék és villám evések (és nyugalommal kecsegtető nassolások) formájában (úgy, hogy ekkor már az első növekedési ugrásán túl voltunk). És ekkor felerősödött bennem a hang, hogy bizony az ő igényei mellett a saját igényeimnek is teret kell adnom abban az “igény szerinti szoptatásban”.

Erről hosszasan tudnék még írni, és fogok is (lelkem szomjazza, hogy szavakba öntsem ezt a harcot). De a lényeg, hogy küzdelmes napok kezdődtek, és nem volt ez másként ma sem.

A vágy, hogy megadjam neki amire szüksége van, beleértve az intimitást, a figyelmet amit olyannyira megérdemel. És közben az egyre nehezebb fókusz, el-elkalandozó gondolatok örvényei, hol a napi teendők, hol a mindennapi történésekből születő, eleinte apró, majd örvénylő gondolatokkal jókorára fokozott negatív érzelemfoszlányok körül. Hol az ingerszegény környezetben előszeretettel látogatott közösségi média, és az emiatti önostorozás. Különösen a születésnapomon. Észrevenni, hogy mily kíváncsian lesem, hogy kik gondoltak rám a születésnapomon, és elégedetten konstatálni ahogyan nő a posztok és üzenetek száma…Bizony fáj…a részemnek ami az egón túl van.

Nem kis kihívást jelent, hogy a pár napja tartó torokfájásom mára tomboló náthává nőtte ki magát.

Baba mellett orrot fújni és kezet folyton tisztán tartani, szoptatás vagy éppen altatási kísérlet közben köhögni és őt úgy megijeszteni, és őt a szokásosnál többet sírni hagyni, mert most bizony nincs mit tenni, nagyobb szerepet kell adnom az öngondoskodásnak is (óránkénti teafőzés formájában), hogy ezzel őt is óvjam.

A növekvő káosz

Közben, csak, hogy még nehezebb legyen elviselni a jobbára a négy fal között töltött időt, pár napja leszakadt egy polc, így a nem rég kapott, válogatásra váró és a fél szobámat ellepő ruhák mellett még a polc tartalma is növeli a szobámban uralkodó káoszt. Feszültebb napjaimat régen rendrakással is orvosoltam, de ha erre épp nincs idő…

Ó, és a napi teendők kihívása

Amellett, hogy egy 5 hetes babáról való gondoskodás, a saját létfenntartásom és a háztartásvezetés (bármennyire lekorlátoztam is ezt) bizony teljes napos elfoglaltságot jelent, akad pár teendőm is, amikkel ma valahogy egy helyben topogtam.

Az egy hete tartó csecsemőgondozási díj igénylési procedúra mai állomásán oda jutottam, hogy ismét csak várni kell valakire. Kicsit olyan ez, mint az Asterix és Obelix 12 próbájában, ahol ahhoz, hogy meglegyen a lila nyomtatvány, meg kell szerezni a rózsaszínűt, a rózsaszínűhöz a zöldet, de aki azt kiadná, épp szabin van, helyette lehet sárga,  és ahhoz kell a piros, stb stb.

Közben rendeltem egy vízforralót amiről kiderült, hogy azért volt oly olcsó mert csak fél literes és most a lakótársak megszavazták, hogy küldjem vissza.

És a 6 hetes csípőszűrésre oly nagy késéssel sikerült megékreznünk miután először a János kórház rossz telephelyére mentünk, hogy véget ért a rendelés.

És amikor ezután a csípőszűrésre kísérő barátnőm megjegyezte, hogy milyen szétszórt ma Tilla mama…

szívem szerint üvöltöttem volna. Hisz annyira igaza van és annyira nehéz elfogadni. Helyette csak kimondtam, hogy ez az egyik legnehezebb a gyermekágyas időszakban, hogy olyannyira korlátozottak a feszültség-levezetés módjai. Múlt héten egyszer egy igazán nehéz pillanatban úgy döntöttem, beteszek egy kis dark goát, 180 körüli bpm-el és lerázom magamról a feszültséget, amibe bele is kezdtem, mire Zion egy percre teljesen lefagyott, aztán torka szakadtából üvölteni kezdett, így inkább felhagytam a kísérlettel..

Aztán barátnőm meggyőzött, hogy egy kicsit menjünk ki a parkba, a közeli pékségben kaptam egy tejeskávét és egy kakaóscsigát, nagyot beszélgettünk, miközben Zion végig a karomban aludt (fényes nappal!), aztán otthon egy nagy szopi közben úgy döntöttem, most olyan zenét hallgatunk amit én szeretnék, így a szokásos ambient vagy épp fűnyírózaj helyett (amikkel Zionnak kedveskedek) most egy kis dallamos, lírai psytrance került az asztalra. És végül is emellett is ugyanúgy szopizott. Édesen, mohón, fáradhatatlanul 🙂

Szopi után felfedeztem Kedvesem oly kedves születésnapi ajándékát, a lakásban szétszórt születésnapi ajándék-kártyácskákat, a meghatottságtól sírni kezdtem, majd úgy döntöttem a szopi utáni büfiztetést egybekötjük egy kis tánccal, ami annyira bejött, hogy kb fél órán keresztül táncoltam Zionnal a karjaimban. És eldöntöttem, hogy este végre szánok egy kis időt írásra. És megtettem. És oly szép lett a nap <3

Share this...

Facebook