CSAK ELENGEDÉS, avagy tapasztalásaim egy női kör háziasszonyaként

Még Indiában megfogalmazódott bennem, hogy hazatérésem után szeretnék teret teremteni nők gyógyító találkozásának. Egy olyan női közösséget, amely nem kereskedelmi alapokon nyugszik, ami senkinek sem kell, hogy megélhetést jelentsen, hanem egyszerűen csak egymásért és magunkért van, a nőkért.

Bár e közösség még nem létezik, ezen a héten abban a szerencsében volt részem, hogy életemben először társ-házigazdája lehettem egy női körnek, ami sokkal tanítóbb és hullámzóbb nem is lehetett volna.

A kezdet kihívásteljes volt, ugyanis a “nyilvános szereplés” a felszínre hozta a szégyellős kis Tillát. Az est felvezetése kissé összeszedetlen volt és nem kissé voltam földeletlen, de amint elült a hangom, elég volt egy pillanat ahhoz, hogy oly nagy boldogság járjon át. És nem azért, mert túlestem a rettegett pillanaton, hanem sokkal inkább azért, mert oly nagy hála töltötte el mindenemet, amiért a “nyilvános szereplésektől” való szorongó rettegésem ellenére is önként vállaltam, hogy női kört szervezek. Hála a bátorságomért, hála azért, hogy észreveszem, hogy bátor vagyok…hála a háláért <3

Nem tartott azonban sokáig a boldogság. 3 hónapos kisfiammal érkeztem az estére. Az volt az elképzelésem, hogy ő majd a hordozókendőben vagy a karjaimban elszundizik és szopizik és ha esetleg ez nem lenne elég, félrevonulunk. Így is lett, de a félrevonulás előtti pár perc nem akármilyen volt… amikor kiderült, hogy a sírás most nem orvosolható egy kis komfort szopival, egy pillanat alatt abban a már ismerős helyzetben találtam magam, amikor “nyilvános” helyen kezd üvölteni gyermekem miközben én kétségbeesetten próbálok cicit tömködni a szájába és ha tehetném eltűnnék a Föld színéről is, hogy legalább egy kicsit enyhüljön az érzés, mi a feltételezést követi, hogy körülöttem minden bizonnyal mindenki úgy véli, hogy szörnyűséges anyuka vagyok. Nos…ezt a helyzetet azért nehéz átkeretezni. Annyi biztos, hogy most, hogy leírtam és átolvastam párszor…annyira egyértelműen érzem, hogy túlzás, hogy ilyen szélsőségesen kellene tekintenem magamra akár egy pillanatra is, hogy talán az írás varázsereje segíteni fog <3

Még mielőtt elérte volna tetőfokát a sírás, volt egy páros gyakorlat amiből – mivel a női résztvevők páratlan számot tettek ki – én felvetettem, hogy kimaradok. Jó szívvel tettem a felvetést, de amikor a simogató, ringatózó női párokat néztem, miközben azon aggódtam, hogy időről időre nyűgösködő pici fiam mikor tör ki vigasztalhatatlan sírásban, bizony elért az irigység. Ezt még megfejeltük azzal, hogy barátnőm menetközben úgy döntött, megváltoztatná a gyakorlat tervezett időtartamát és bár erről próbált jelezni nekem, én akkori állapotomban nem voltam épp nyitott az odasúgott szavak befogadására, így én csengővel jeleztem a gyakorlat végét, majd a barátnőm szavakkal jelezte, hogy mégsem. Ekkor ismét valami egészen gyermeki ért el, kb mintha valaki az egész osztály előtt alázott volna meg. Hamarosan már nem bántam, hogy feszültségem pici fiamra is átragad és félre kell vonulni. Épp erre volt szükségem..

Csak ülni csendben, várni, hogy kisfiam megnyugodjon annyira, hogy elfogadja a cicit, közben mély lélegzetekkel támogatni magam, és szeretetteljes öleléssel támogatni őt. És egyszer csak ráébredni a lényegre…Idefelé úton barátnőm felvetette, hogy a telihold elengedést támogató energiához kapcsolódóan is csinálhatnánk egy gyakorlatot. Mire én: “de most a hála a téma, ne keverjük bele az elengedést”. Pár órával később valamiféle ideális képhez ragaszkodva irigységben és keserűségben tobzódva vonulok félre egy szobába. Egy valami választ el a hálától. A ragaszkodás. A megoldás, mint minden másra: elengedés. Az elengedés, vagy elfogadás számomra ilyen szempontból szinonímák, mind arról szólnak, hogy ne ragaszkodjunk semmihez. És a boldog, teljes élet esszenciái. Semmi más nem is kell, CSAK ELENGEDÉS.

És, hogy hogy ért véget az este? Barátnőm csodás zenékkel készült a táncra, aminek a második feléhez már én is csatlakoztam, a hordozókendőben szendergő pici Zionnal, majd jött egy igazán finom érintésen alapuló gyakorlat, és ezek után oly jól esett zárni a kört és megosztani élményeimet. Emlékszem a “megérkezett” hangom csengésére. Ekkor már nyoma sem volt a szégyellős kis Tillának. Jelenlét volt és földeltség. És HÁLA.

Share this...
Share on Facebook
Facebook

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *