Egy spontán hétvége

Egy átlagos szombatnak indult. Azzal, hogy érzelmeim szokásos színes palettáján ott volt a Medved miatti aggodalom. Ekkor már majd’ egy hete nem érkezett hír felőle. Nem is csak félelem volt velem. Bizonytalanság is. Annyira sokan mondták nekem, hogy az aggodalmam nem racionális, hogy kezdtem elhinni, hogy csak az elmém áldozata vagyok és oly sok magyarázat lehet arra, hogy valaki miért merül egyhetes hallgatásba Indiában. De ettől függetlenül szinte bármelyik pillanatban képes voltam elsírni magam és időnként azon szenvedtem, hogy mikor jön el a pont, hogy azt mondjam nem számít hogy mindenki irracionálisnak érzi az aggodalmaimat, ideje, hogy tegyek valamilyen lépést – felkeressem Medved rendőr barátait pl.

Szép volt megtapasztalni, hogyan tudott pár jóga- és táncóra kiemelni ebből az aggodalom-áradatból és a folyamatosan előtörni vágyó sírásból. Ideig-óráig legalábbis. A tánc különleges élmény volt. Egy újabb bangráért könyörgő osztály, és az elhatározásom, hogy a gyökércsakrával táncoljunk. A hangsúly a talajjal való kapcsolaton volt, teli talppal, súlyos, mély ütemekkel. Annyira jól esett. Bár egy ponton vissza kellett fognom magam, mert kezdtek előjönni az érzelmek, a napok óta gyűlő fájdalom és harag… Amit akkor-ott nem éreztem helyesnek kiadni. De ismét megtapasztaltam, hogy működik az áramló mozdulataimból történő ideiglenes, élő koreográfia alkotás. A gyerekek is élvezték. Még a tánctanár is csatlakozott az órámhoz, ahol pár jóga póz is vegyült táncba, és még Michael Jackson is előkerült 🙂

Aztán jött a szabad foglalkozás, amikor megmutattam a gyerekeknek óvodás korom kedvencét, a sorversenyt, különböző feladatokkal. Nem volt egyszerű, mert hirtelen minden tanár eltűnt, maradt a jelképes angoltudással bíró tánctanár, hogy segítsen közvetíteni a szabályokat. De a fennakadások mellett is mindenki örömét lelte benne.

Majd érkezett egy üzenet a közeli Chandigarhban élő barátomtól. Őt is Parvati Valleyből ismerem, a Goáról ismert kiterjedt baráti társaság tagja. Mint szinte minden hétvégén, most is hívott, hogy látogassam meg.. Csak, hogy ezúttal erős volt az elhatározása. Ahogy a csábítás is erős volt, hogy ne a punjabi vidéki idill legyen a hétvégém és marcangoló aggodalmam helyszíne. Négy órás busz út vezet a közeli Chandigarhba. Délután négy körül úgy éreztem fáradt vagyok ehhez az úthoz és bonyolult, kijutni a buszállomásra, stb.. Aztán ahogy közeledett az öt óra, egyszer csak kezdtem kifogásként tekinteni azellenérvekre. Odaálltam a punjabi családom atyja elé – akivel utóbb alig beszélünk – a kérdéssel, hogy valóban van e közvetlen busz-e Chandigarhba. Igen. És tuktukkal ki tudok jutni a busz állomásra? Igen. Akkor útnak indulok. És ha nem találok buszt vagy drágállom, visszafordulok. 5 perc múlva már úton voltam. Ismét felvettem az utazó szerepet. Annyira jól esett. Érezni a spontán áramlás energiáját a korlátolt vidéki idill és konzervatív családi környezet után. Kiderült, hogy a kisvárosokban is van tuktuk (a biciklis fajta :-)). A tuktuk sofőr meg sem próbált becsapni, majd a busz megállóba érve azonnal megszólított egy kifogástalan angolt beszélő idős hölgy. Ekkor éreztem, hogy jó helyen vagyok. A Sors oly sokféle módon gondoskodik róla, hogy sima legyen az utam, hogy minden bizonnyal jó úton vagyok.

Ezzel az érzéssel érkeztem meg Chandigarh külvárosába, Zirakpurba, némi késéssel, éjjel fél 11 körül. És indult a hétvége, ami jobb nem is lehetett volna… Több mint egy hónap után elérkezett az idő, hogy igyak egy sört. Mindig itt az idő egy kis táncra. És szerencsémre vendéglátó barátom is szeret táncolni. Az élet már csak ilyen, kegyes. A hétvége nem a városnézés jegyében telt, hanem a környezetváltás jegyében. Söröztünk, táncoltunk, beszélgettünk (hosszú idő után először beszélgettem valakivel személyesen úgy, hogy a beszélgetést nem nehezítették nyelvi akadályok. Ez már önmagában felemelő érzés volt), jókat ettünk és még pár sorozatot is néztünk. Fogalmam sincs mikor néztem utoljára sorozatokat, jó eséllyel még az exemmel, több mint egy évvel ezelőtt. Most jól esett. Ahogy az is, hogy mivel barátom a Himalayaból származik, a sör mellé természetesen akadt egy kis füstölnivaló is. Senkit sem szeretnék bátorítani sem különböző füstölnivalók, sem alkohol vagy egyéb drogok fogyasztására, de a személyes tapasztalatom az, hogy alkalmanként igazán örömteljes és úgy érzem értékes is tud lenni egy kis tudatmódosítás, ha viszünk bele némi tudatosságot is :-). Ami mindaddig lehetséges, amíg alkalomszerű marad az élmény, legyen az alkohol vagy bármi más. Ennek kapcsán jegyezném meg azt az apró kulturális finomságot, hogy míg Magyarországon többnyire előbb fogyasztanak alkoholt az ifjak és csak később (és az alkohol-fogyasztóknál jóval szűkebb körben) próbálják ki a marihuánát, Indiában ez pont fordítva van, legalábbis a Himalaya vonzáskörzetében. Itt az első joint megelőzi az első alkoholos italt és többen vannak akik csak marihuánát fogyasztanak, és alkoholt sohasem.

A hétvége “turisztikus” pontja az volt, amikor vasárnap este ellátogattunk a Sukhna tóhoz, ahol sétáltunk és a fűben jógáztunk egy keveset. A hétvégén nem sok tér nyílt a marcangoló aggodalomra. És hétfő kora hajnalban érkezett egy üzenet Medved barátomtól. Minden rendben van vele, csak elvesztette a telefonját. 🙂

A hétvége egyik kellemes hozadéka volt az is, hogy felfedeztem, hogy mennyire nem igaz, hogy minden apró-cseprő elintéznivalóhoz segítséget kell kérnem valakitől. A vidéki Punjabban is akad tér az önállóságra, egyedülálló női utazóként is, punjabi nyelvtudás nélkül. Minden csak rugalmasság kérdése 🙂

Share this...
Share on Facebook
Facebook

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *