Én, az Egóm és a Közösségi Média

Hogy mekkora hatással van a közösségi média az Egó(m)ra…jól mutatja az, hogy hányszor futottam neki ennek a bejegyzésnek.  Miért ragaszkodtam hozzá mégis annyira , hogy megírjam? Mert azt éreztem, hogy amíg nem írok a facebook-hoz fűződő ambivalens viszonyomról, addig bármiről is írjak azzal a céllal, hogy másokkal is megosszam, az nem tud hiteles lenni.  Pedig jó ideje gyülekeznek bennem a témák, amikről szeretnék írni. Mert én bizony szeretek írni.

Valójában mindig is szerettem írni, de azt, hogy milyen is az amikor úgy hódolok ennek a szenvedélyemnek, hogy nem más adja a témát, és nincsenek kívülről meghatározott keretek csak az áramlás, azt akkor fedeztem fel, amikor Indiában utazgatva ízlelgettem az írás és a megosztás magával ragadó, gyógyító erejét. Ekkor kísérleteztem először azzal, milyen amikor az élményeim integrálása, érzelmeim tudatosítása és gondolataim rendezése a naplóm titkos oldalai helyett a végtelen online térben történik. Ahol szavaimat bárki elolvashatja, véleményezheti, megítélheti. Mekkora segítség ez abban, hogy megéljem, hogy igen is van helyem a világban, úgy, ahogy vagyok. Bármily abszurd témáról is írjak, bármilyen stilisztikai érzékkel, bármilyen irodalmi értékkel.

Nem is olyan régen még a mindennapjaim része volt az írás. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy egy év is eltelt azóta, hogy írtam volna magamról, és, hogy a “visszatérés” egyáltalán nem csak szabadidő kérdése. Legalább ekkora kihívás az, hogy merjek szembenézni azzal, hogy egyáltalán nem biztos, hogy bárki is elolvassa amit írok, és ha el is olvassa, egyáltalán nem biztos, hogy tetszeni fog neki. És ennek Isten bocsá’ még hangot is adhat. Mert bizony a közösségi média ilyen. Az egyik pillanatban simogatja, “hájjal kenegeti” az egót, majd a következő pillanatban azzal szembesít, hogy tulajdonképpen senkit sem érdekel, hogy mi van veled (főleg ha nem használod elég aktívan a facebookot és ezért “megbüntetnek” a mások hírfolyamában való megjelenésedet szabályozó algoritmusok ), és persze azzal, hogy mindeközben mindenkinek milyen mesés az élete körülötted (hiszen a bejegyzések és fényképek általában erről szólnak).

Nos, a közösségi média világa az erős embereknek való. Erő kell ahhoz, hogy a facebook kegyetlen, hol like-okkal halmozó, hol rideg, érdektelen világa ne érintse meg nagyon sebezhetőségünket. Ahogy erő kell ahhoz is, hogy mértékletességet tudjunk gyakorolni az életünket elárasztó végtelen információáradattal. Talán ezutóbbi a legfontosabb. Nekem.

És az őszinteség jegyében mi mással is zárhatnám e sorokat, mint egy vallomással. Arról, hogy vagyok annyira emberi, hogy e bejegyzés élére az utóbbi hónapok egyik kedvenc fényképét teszem a kisfiammal (akiről majdnem egy éve is már, hogy nyilvánosan megosztottam volna fényképet). Ezt a képet valójában csak annyiban tudom ehhez a gondolatkörhöz kötni, hogy kb. akkoriban készült, amikor először megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egy ilyen bejegyzést írni. És természetesen annyiban is, hogy tudvalevő, hogy a babás fényképek általában nagyobb érdeklődésre tartanak számot, mint a baba nélküliek 🙂

Share this...
Share on Facebook
Facebook

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *