Hónapok óta mocorog bennem, hogy megosszam mi mindennel kényeztetett a Sors, illetve a körülöttem lévő csodás emberek a várandósságom alatt. És a kényeztetés azóta is tart.
Kezdhetném talán azzal, hogy amikor azon morfondíroztam, hol fogom úgy eltölteni a telet, hogy minél alacsonyabban tartsam a lakhatási költségeimet (az eredeti elképzelésem az volt, hogy elmegyek a mindenki Gézájának öko vendégházába önkénteskedni), egyszer csak egy kedves ismerősöm felvetette, hogy éppen van egy lakása, ahonnan kiköltöztek a bérlők és bár meg van hirdetve, jó eséllyel nem fognak azonnal kapkodni érte, költözzek hát be. Be is költöztem a bútorozatlan lakásba ahol egy jógamatrac és két kis strandszivacs volt az ágyam, egy üres szoba padlója a szekrényem és az erkély a hűtőm. 6 hónapig laktam itt és csak a rezsit kellett kifizetnem. Hála a kedves ismerősömnek és az Indiában töltött 9 hónapnak, ami kellőképp felkészített a nomád körülményekre.
Az oltár, ami az egyetlen bútordarabom volt a beépített konyhaszekrényen kívül
Aztán lassan kiderült, hogy kis hazánkban létezik egy közösség, melynek tagjai a legnagyobb önzetlenséggel segítik egymást attól függetlenül, hogy mennyire kedvelik, vagy egyáltalán ismerik e egymást. Ez a csodás kis kommuna a kismamáké, vagy még általánosabban az édesanyáké. <3
Amint terjedni kezdett várandósságom híre, sorban jöttek a barátok és barátok barátai, akik megkerestek engem kedves felajánlásaikkal, olyan kelengyékkel amiknek az eladása kezdett már terhes lenni számukra vagy évek óta őrizgették őket eladási szándék nélkül. Így kaptam többek között bölcsőt, kiságyat, csatos hordozót, bundazsákot, ruhákat, játékokat, sport babakocsit, stb.
Aztán egyszer találkoztam egy rég nem látott baráttal, aki valamiért oly erős késztetést érzett arra, hogy segítsen nekem, hogy (az üzleti életben azt mondhatnánk, hogy) kvázi támogatókat szerzett nekem. Körbekérdezett tehetősebb családos ismerősei között, akik közül van aki továbbította a kérdést ismerőseinek is, és valahogy így jutottam el Buda különböző pontjaira ismeretlen családokhoz, akik a legkülönfélébb kelengyékkel halmoztak el (a pihenő széktől kezdve a többfunkciós babakocsin át egészen a komplett szoptatós ruhatárig). Az egyik legextrémebb dolog amit kaptam az volt, hogy az egyik ilyen támogató család nagymamája annyira a szívén viselte a sorsomat és annyira örült, hogy segíthet, hogy egyszer csak a kezembe nyomott egy borítékot jó pár tízezer forinttal, azzal, hogy tekintsek erre úgy, mint egy jutalomra, amiért ilyen bátor vagyok.
Ha már extrém dolgoknál tartok és persze a sztori kedvéért nem tudom kihagyni, hogy hogy-hogy nem úgy esett, hogy még egy szexuális szolgáltatások közvetítésével foglalatoskodó hölgy is megtalált facebookon aki összekötött egy fiatalemberrel, aki több száz ezer forintot is hajlandó lett volna fizetni azért, hogy egy várandós hölggyel töltsön el intim pillanatokat. Hazudnék ha azt mondanám, hogy pár másodpercre nem kacérkodtam el a gondolattal…idealista részem már elképzelte, hogy ha találkoznék és kis figyelemben, gyengédségben részesíteném a fiatalembert, talán már a szexre nem is vágyna… de végül úgy döntöttem, hogy egyszerűen nincs ennek most tere, egyébként is intenzív érzelmi életemben.
Van itt még valami, amit valójában már korábban megkaptam, csak most kezdtem el igazán élni vele: az érzés, hogy merhetek áramolni. Így alakult, hogy két fiatalemberrel kezdtem el közösen lakást bérelni pár hónappal Zion érkezése előtt, ahol ráadásul az előző bérlő számos baba kelengyét hagyott hátra. Így esett, hogy a szülés előtt pár nappal, egy autónyi cuccal néztem be a Baptista Szeretetszolgálat egy adomány boltjába, mivel azt éreztem, hogy így, hogy ennyi mindennel kedveskedett nekem a Sors, nem lenne harmonikus pénzzé tenni a felesleges cuccokat.
És persze ami legalább oly fontos, mint az áramlás, az érzés, hogy merhetek kérni…Egy idő után természetes lett, hogy mielőtt vásárláson törném a fejem, első körben körbekérdezek, hátha akad valaki, aki tud segíteni… a várandósságom utolsó hónapjaiban bárhova is mentem, mindig jó pár fő állt készenlétben, hogy szükség esetén eljuttassanak a kórházba, ami volt, hogy több órányi útra volt a tartózkodási helyemtől. Volt akit én kértem, volt aki maga ajánlkozott fel <3.
És a szívességkérés-gyakorlás azóta is tart. És a segítség mindig érkezik, amikor igazán kell.
És bár időnként elkap a félelem, hogy mégis meddig tarthat ez a csoda, hogy ilyen könnyedén érkezik minden amire szükség van, a sokasodó pozitív élményeknek mintha lenne egy terápiás hatása is, az egyre erősödő és tudatom egyre mélyebb rétegeibe ható hit, hogy “minden rendben lesz”. Hiszen, ahogy azt Indiában tanultam, “Sabkuch Milega” – Minden lehetséges. Hála a Sorsnak, Hála az embereknek, hála magamnak <3
