Nem is tudom lehetséges lenne e szavakba önteni mindazt amit a tavalyi év 9 hónapos utazása, életem legnagyobb utazása ajándékozott nekem.
Az egyik legfontosabb ajándék az elfogadás volt, a szó minden értelmében. Hogy ne szégyelljem elfogadni, ha valaki felajánl nekem valamit. És egyben, hogy fogadjam el azt is amit az élet tartogat számomra. Ezutóbbit persze úgy, hogy mindig törekedjek arra, hogy közben visszanyúljak Assisi Szent Ferenc örök bölcsességéhez, imájához:
” Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
Szintén hatalmas ajándék volt az egyik első hindi kifejezés amit tanultam, emlékszem amikor barátom feljegyezte a naplómba, ezzel eresztve engem útnak a Himalájába, életemben először. A kifejezés: Sab kuch milega. Aminek jelentése: “Mindent megkaphatsz amit akarsz” vagy egyszerűen: “Minden lehetséges”.
Valahogy a mindennapokba egyre mélyebben beköltöző elfogadás és a “sab kuch milega” elegye vezetett el egy egészen új életszemlélethez, aminek a lényege, hogy bármit, de tényleg bármit is tartogasson számomra az élet, mindig lássam, hogy legalább annyi megoldási lehetőség kínálkozik, mint amennyi nehézség sejlik fel elsőre. Minden csak kreativitás és rugalmasság kérdése. Hogy el tudom e engedni az előzetes elképzeléseimet. Tudok e az életre olyan nézőpontból tekinteni, ahol elvárások helyett azt vizsgálom, hogyan tudok élni az éppen kínálkozó lehetőségekkel.
Közben egymást érték azok az élethelyzetek, amik újra és újra megmutatták, hogy mennyire irreálisak a félelmeim (legyen szó akár az anyagi biztonságról, akár arról, hogy gondolatban krimibe illő forgatókönyveket gyártok arról, hogyan tudna visszaélni velem egy-egy épp az életembe csöppenő férfi). És az élet azt is megmutatta, hogy attól még, hogy ott vannak velem a félelmek, nem kell, hogy korlátozzanak. A félelem jön, egy pillanatra beleremegek, ha erősebb, egy pillanat alatt felkavarja a hasamat, de pár pillanattal később már ahelyett, hogy hagyom, hogy maga alá temessen, ránézek, igyekszek egy másik nézőpontból rágondolni, pár mély lélegzet után megnézni mit mond a testem arról, hogy mi is a helyes döntés a félelem ellenére. És döntök. És teszek.
Úgy érzem mindezekre a tanításokra szükségem volt ahhoz, hogy meg merjem hozni életem eddigi legnagyobb döntését. Ami még Indiában Indult, kilenc hónapos utam utolsó napján. Amikor az Univerzum az utamba sodort egy meglehetősen jóképű és meglehetősen barátságos fiatalembert, akinek nem volt nehéz igent mondanom a felajánlására, hogy osszunk meg egy szállodai szobát, fedezzük fel együtt Delhi tibeti negyedét, és közben engedjünk a földi örömöknek. Az örömök a tetőteraszon teljesedtek ki éjjel, ahol előbb táncra perdültünk, majd leheveredtünk a csillagos égbolt alatt…és végül egymáséi lettünk a csillagok alatt…másnap reggel útnak indultam Magyarországra, ahol eltelt pár hét és megtudtam, hogy babát várok. Bár arról elképzelésem sem volt, hogyan fogja fogadni a hírt az utolsó indiai napomat megédesítő fiatalember, azt felfedezni, hogy mi a helyes döntés, egy pillanat műve volt. Ha félreteszem a félelmeim jelentette korlátokat, nem is kérdés, hogy szeretnék élni ezzel a gyönyörű ajándékkal amivel a Sors kedveskedett nekem. Engedek az Élet elsöprő erejének. Anya leszek <3
Hajrá Tilla! Nekem is van egy hasonló sztorim és egy hat hónapos kisfiam;) Puszillak
🙂 köszönöm. Én is szívből gratulálok a kisfiadhoz. És egy kedves ismeretlennel gratulálunk egymásnak, vagy egy régi osztálytárssal, Eszter? 🙂
A régi osztálytárs lesz a megfejtés:)