Ismét útnak indultam, még ha ezúttal nem is oly hosszúra és kalandosra, hiszen a messzi India helyett ezúttal csak a szomszéd országig jutottam, annak is egy olyan részére, ami egykor kis hazánkhoz tartozott, Sepsiszentgyörgyre. Ráadásul munkaügyben.
Valami mégis írásra csábított. Hogy mi is. Először is az élmény, hogy oly sok éjszakai buszozás után India útjain ezúttal életemben először Európában is kipróbáltam, hogy milyen egy közlekedési eszközön elhelyezett ágyon álomra hajtani a szememet. Nos, ami azt illeti a MÁV kb velem egyidős vasúti szerelvénye küllemre bizony messze elmaradt az indiai vonattól (ami ha jól emlékszem Mustafa Express névre hallgatott <3), de meglepően funkcionális volt, a három személyes hálófülkében még egy kis csap és egy tükör is akadt, és a kalauz volt oly kedves, hogy titoktartási kötelezettség mellett megőrizte a hűtőben az otthonról hozott tejfölös karfiol pörköltkémet 🙂
A következő élmény ami megragadt az volt, hogy bár furcsa ezt leírnom, pénzügyi projektemen dolgozok épp és bizony élvezem 🙂 Nem mondom, amikor elértem a 6 munkaórát, igencsak vágytam a szünetre, de szerencsére épp jött is, mégpedig egy séta formájában. Egy séta, ami előbb dalra fakasztott, képtelen voltam visszafogni magam, hogy ne dudorásszam folyton a Ederlezi-t (https://www.youtube.com/watch?v=GPJnzcGnLaU) , majd egy hangos kacajba torkollott, amikor a helyi cukrászdába betérve a kinti épphogy fagypont feletti hőmérséklet ellenére előttem többen is fagyit rendeltek. Úgy éreztem magam, mint aki egy olyan vicc szereplője, ami arról szól, hogy egyre északabbra haladva hogyan nő az emberek hideg-tűrőképessége. Nulla fokhoz érve a székelyek a nyári 2 helyett 3 gombóc fagyit kérnek, mert végre nem félnek, hogy elolvad 🙂
A következő élmény az volt, hogy bár igencsak fáztam a cukrászda látogatásom utáni sétán, mégis oly jól esett kint lenni egy kicsit, a városka közepén lévő méretes parkban. És persze szerettem volna még világosban feltérképezni, hogyan fogok eljutni az étterembe amit kinéztem estére. A séta a hidegben egy pillanat alatt visszaröpített a gyerekkoromba. Amikor még nem az volt a hidegre adott első reakcióm, hogy mielőbb visszameneküljek a melegbe. Az csak hab volt a tortán, hogy a levegőből ki lehetett érezni, hogy itt-ott fával tüzelnek. És ez hozta a következő szépséges pillanatot, amikor pár órával (és egy kis munkával) később megérkeztem a kiszemelt étterembe és megcsapta az orromat a hajamból áradó füst szag. Ami annyira kellemes, hogy az már nem is szag, hanem illat. Imádom. Olyannyira, hogy azon nyomban írni is kezdtem miközben eszembe sem jutott visszafogni a kellemes háttérzenére ringatózó testemet. Szívem hálával tele, a hideg és füstös nosztalgikus télért, a jeges-havas székelyföldi tájakért, a zenéért, az írás öröméért no és persze a diós pisztrángért. 🙂
