Amikor elkezdem írni e sorokat, épp 9. napja, hogy anyuka lettem. Még mindig furcsa ezt kimondani. Olyan mintha életem utolsó két éve (pontosabban kétszer 9 hónapja, amelyből az első az indiai kaland, a második pedig áldott állapotom jegyében telt) egy mesebeli álom lett volna, ami most a legnagyobb varázslatban csúcsosodott ki, életem új szerelmének megérkezésével.
A nagy szerelem neve a születési anyakönyi kivonat szerint Fehér Leon, de én Zionnak hívom (a Zion jelentése “Földi Paradicsom” és bár az MTA több körös, hebraista szakértők által megtámogatott érvelés ellenére sem egyezett bele a név anyakönyvezésébe, szerencsére abba senki nem szólhat bele, hogy én hogy szólítom Őt).
54 cm-es magassággal és 3130 grammal látta meg a napvilágot (pontosabban a szülőszobát, amiben azonnal kértem, hogy igyekezzenek tompítani a napfényt) 2018. július 16-án, reggel 8:24 perckor.
Szóval furcsa kimondani, hogy anyuka vagyok, miközben úgy érzem a legnagyobb természetességgel tudtam belesimulni az anya szerepbe, annak minden szépséges és időnként erőt próbáló kihívásával együtt.
Ha a szülésre gondolok….annak egyes mozzanatai oly közeliek, hihetetlen, hogy már 9 napja…ha pedig arra, hogy 9 napja, hogy a méhemen kívül is itt van velem Zion… olyan mintha már jóval régebb óta itt lenne…
Születésünk története
valójában erről is szerettem volna írni.
A szüléssel kapcsolatban azt fogalmaztam meg előzetesen, hogy szeretnék bódító fájdalomcsillapító szerek nélkül szülni, áramlással, elfogadás gyakorlással…és mindehhez a zenét és a táncot terveztem segítségül hívni.
És hogy mi lett a tervekből…
Zebegényből indultunk el a nagy útra
úgy alakult, hogy a kiírt időpont (július 19) előtti hétvégén még elmentem a zebegényi 5ritmus táborba és itt esett meg, hogy végre megírtam a munkám lezárását jelentő utolsó emaileket is és ezzel végre azt éreztem, hogy őszintén tudom azt üzenni a külvilágra készülő kis jövevénynek, hogy most már tényleg bármikor jöhet. Ez volt pénteken. Vasárnap délután véget ért a mesés táncokban gazdag és oly felszabadító és oly átható támogató közösségi erővel simogató tábor és mi Kedvesemmel úgy döntöttünk, hogy még maradunk pár napot Zebegényben.
Mivel már közel volt a kiírt időpont, igyekeztünk biztosítani, hogy szükség esetén be tudjunk jutni a kórházba. Este 7 óra körül lehetett amikor megtudtuk, hogy nem csak a szülőszobára kísérő barátnőm (akit ekkor már bő 1 óra autóút választott el tőlünk) az aki szükség esetén be tud vinni minket a kórházba, hanem neki az öccse is, aki tőlünk alig 15 percre lakik, Nagymaroson.
Ekkorra már jó ideje hányingerrel küzdöttem, aminek hátterében azt sejtettem, hogy sikerült a kelleténél kicsit többet ennem ebédre. Közben a gátamat egyre inkább feszítő érzés jelezte, hogy készülődik a Baba, de hát a várandósságnak ebben a szakaszában ez már természetesnek tűnt. Este 8 körül megérkeztünk a szálláshelyünkre, ami kétségkívül a Dunakanyar egyik legszebb kilátással rendelkező vendégháza volt.
Itt esett meg, hogy a gátamat feszítő érzés egy nem túl erős, és periodicitást mutató méh-fájdalomba kezdett átfordulni ami egy óra múltán kezdett gyanús lenni. Épp lement a nap, amikor Kedvesem ölébe kuporodtam és ő elkezdte írni a fájások kezdetét és végét jelző időpontot és miután majdnem egy órája 5 percenként jelentkeztek, hívtam a szülésznőt és a barátnőm öccsét. Hogy mit éreztem ekkor… oly nagy örömmel vegyes izgatottságot….ami elkísért egészen a kórházig, a kb 1 órás autóúton.
Megérkezés a kórházba: csillagos égbolt és tücsök-koncert
Emlékszem, hogy a kórházba érve a parkolóban már ott várt a barátnőm aki azzal fogadott, hogy milyen gyönyörű este van…milyen ragyogó csillagos az égbolt és milyen szépen ciripelnek a tücskök… Aztán feljutottunk a szülőszobára, ahol érzékeny búcsút vettem Kedvesemtől, majd átöltöztem. Majd jött a vizsgálat, ahol megállapították, hogy szépen vékonyodik a méhszájam, de nyílni még nem is kezdett (szóval igencsak korai szakaszban sikerült beérni a kórházba), majd bementem a szülőszobára. Innentől kezdve szépen lassan kopott el mellőlem a racionális emlékezet, csak az érzésekre és egyes mozzanatokra emlékszem, egy hagyományos idő dimenzió feletti világból.
Az első szakasz: gyönyörű volt
Emlékszem, hogy az elején azt éreztem, hogy enyém a világ, itt a több mint 10 órányi zenei anyagom és az első fájásokat oly jól tudtam enyhíteni a csípőm laza körzésével. Szinte lenéztem a szomszéd szobában hangosan vajúdó nőt, magamban azt mondva, hogy na majd én megmutatom, hogy kell ezt szenvedés nélkül csinálni…
Aztán erősödni kezdtek a fájások. Sorban kipróbáltam a szülőszoba kínálta lehetőségeket, az ágyon térdelést, a labdán ülést és körzést, a bordás falat és a kádat. Táncról szó sem volt, de ekkor még éreztem a zene erejét. Volt, hogy a labdán rugózva kezemmel az ágyba kapaszkodtam és közben hátraengedtem a hátam, amit Drága barátnőm tartott… Gyönyörű volt… Ez volt az első szakasz…
Második szakasz: félelem és rettegés
Aztán tovább erősödtek a fájások (ahogy én éreztem), csak hogy a szülésznő azt mondta nem elég erősek ahhoz, hogy stabilan előre haladjon a folyamat. Közben a méhszájam szépen tágult, de a magzatburok még sértetlen volt. Kilátásba került, hogy szükséges lehet elrepeszteni a magzatburkot. Addig is… a szülésznő kérte, hogy a fájások hatékonyságának növelése érdekében maradjak az ágyban és forduljak az oldalamra… Nos, hogy mire is emlékszem ebből a szakaszból…
Olyan mértékű fájdalomra…és oly nagy, mindent átható félelemre…Emlékszem amikor a szülésznő szólt, hogy hallassam a hangom bátran.. Amiben először erő volt….majd egy ponton emlékszem arra, ahogy a hangomat már nem az erő, hanem a félelem futáraként érzékeltem.
Oh, azok az oldalt fekvésben érkező fájások…oly görcsösen kapaszkodtam az ágy korlátjába…Ekkor már barátnőm finom támogatását sem tudtam elfogadni… Nem hallottam a zenét sem… Csak a saját félelemtől remegő hangomat, miközben az ágy két korlátja között vergődök, mintha valamiféle csatornában vergődnék, háttérben a szülésznő kántálja, hogy “nem elég”… Már akkor rám tört, hogy saját születésemet idézheti az élmény…A tehetetlen vergődést a csatornában (faros babaként születtem).
Nem is tudnám megfogalmazni, hogy pontosan mitől féltem. Valami nagyon mély, elemi félelem volt, talán attól, hogy mi jöhet még. Ami a szép mindebben, hogy visszatekintve az eseményekre..soha egy pillanatra sem mondhatnám, hogy elviselhetetlen lett volna a fájdalom, csak a félelem emelte azt az elviselhetetlenség közelébe.
Mindeközben emlékszem a sok homeopátiás készítmény édes ízére a számban, és arra, hogy oly nagy erővel tört rám a fáradtság…Az ekkor már csaknem 12 órája kezdődött hányás eredményeképp teljesen kiürült a gyomrom és semmit nem aludtam… Volt, hogy az álmos gyengeségtől rázott a hideg és bele-belealudtam a fájások közötti időbe. A fájások pedig csak veszítettek hatékonyságukból. Ekkortájt emlékszem, hogy egyszer kipillantottam az ablakon… Már pirkadt.
Harmadik szakasz: az anyai erő
Jött a burokrepesztés (ami akkor ott a méhösszehúzódások mellett nem fájt különösebben, legalábbis az emléke nem maradt meg…ehhez később kapcsolódott fájdalom, amikor felfedeztem, hogy kisfiam fejbúbját is sikerült megkarcolni a repesztésre használt eszközzel, olyannyira rá volt már tapadva a kis feje a magzatburokra….azt mondták felületi sérülés csak, de a tudat, hogy ez volt az első inger ami a külvilágból érte….), jött egy kis izomlazító krém a méhszájam lazítására, érkezett egy aromaterápiás vajúdó olaj a hasamra…Oh és a szülésznő ismétlődő hangja: “nem elég erősek a fájások”… Volt egy időszak, amikor szinte le is álltak.… Megkínáltak oxitocinnal… Amit annyira szerettem volna elkerülni… Akkor ott, igent mondtam… És lassan, nagyon lassan beindultak a fájások, amik mellett már érkezett a felszólítás, hogy nyomjak… Ekkorra már teljesen kimerültem és közben fel sem fogtam, hogy a jó ideje tartó stagnáló “nem elég hatékony fájásokkal” kísért szakaszból hirtelen a kitolási szakaszba érkeztünk.
Ekkortájt bizony volt egy időszak amikor belül már kiáltottam, hogy vegyék már ki belőlem… Nem sokon múlott, hogy a kiáltásom a külvilágot is elérje. De helyette nyomtam és csak üvöltöttem. Mire a szülésznő rám szólt, hogy most már ne vesztegessem üvöltésre az energiát, csak nyomjak. De a kulcs az volt, amikor azt mondta: “a babának most szüksége van az anyai erőre”.
Ekkor egyszer csak tova tűnt a kimerültség, ahogy minden más is. Megszűnt a korábbi fájdalom, csak a nyomás maradt, és a feszítő érzés, ami a baba érkezését jelezte. És a pont, amikor a parányi kis 34 cm átmérőjű fejecske annyira feszített, mintha lángokba borult volna minden…Emlékszem, ahogy felkiáltottam, hogy “Úristen, mennyire ég”…Mire a szülésznő annyit mondott: igen, ez a tüzes karika… Igen, amiről olvastam a szülésfelkészítő könyvekben magam is… A lángoló érzés, ami addig tart, amíg a kifelé haladó fejecske el nem zsibbaszt mindent.. Csodás a természet… Közben már mondták, hogy látszik a feje, először megnéztem, de csak egy kis szürkés gyűrött felületecskét láttam… Később már nem is néztem le.. Csak nyomtam. És aztán legnagyobb meglepetésemre egyszer csak éreztem, hogy a fej után magától kicsúszik a testecske. Megszülettünk <3
