Mert csak akkor írok, ha a szívemből írok

Oly régóta nem írtam már a szívemből-lelkemből, hogy egy ideje azt érzem képtelen vagyok bármi újba belekezdeni anélkül, hogy kinyitnám a varázs szelencét.

Hol is akadtam el az írással? Valahol Nepálban amikor azzal a maláj fotóriporterrel utaztunk épp, aki rengeteget tanított nekem az írásról és arról ami ahhoz kell, hogy az írás esetleg többé nőhesse ki magát mint egy lélekgyógyító megosztás. Viszont amellett, hogy a tudásom kétségtelenül sokat bővült mellette, az önbecsülésem oly aprócskára kezdett zsugorodni a kapcsolatban amiben egyszerre volt ő a szeretőm, a tanárom, az apám és legőszintébb kritikusom, hogy teljesen megfeledkeztem a saját harmóniámról az együtt töltött hetek alatt. A közös kaland azzal ért véget, hogy azt mondta, úgy érzi leszívom az energiáit. Energia vámpír szerepbe kerültem. Az utam egyik legnagyobb érzelmi kihívása volt. De ez egy külön történet.

A lényeg, hogy megtépázott önbecsülésem nem állt készen arra, hogy a tapasztalt újságíró tanácsait követve merüljek bele a szociális média világába. Egy-egy apróbb írás vagy fényép-megosztás után azon kaptam magam, hogy oly epekedve várom a facebook értesítést az érkező “like”-okról mintha minden azon múlna. Hogy elég jó vagyok-e, hogy elég szerethető vagyok-e. És ha valamikor épp nem jött elég pozitív feedback, feszültség járta át a testemet. És kétségek… hogy van e értelme egyáltalán írnom? És közben időnként megszólalt egy hang a mélyből, egy jótékony emlékeztető. Nem a facebook like-okért kezdtem el írni. Hanem azért, hogy megosszak. Hogy a megosztás révén támogatást adjak. Magamnak és másoknak. Bárkinek aki épp olvassa egy soromat is, attól függetlenül, hogy aztán kifejezi-e valahol tetszését vagy sem.

Hosszú-hosszú ideig képtelen voltam igazán mélyből írni. Legfeljebb pár sort tudtam szavakba önteni, amikkel itt-ott közzétett fényképeimet kísértem csak. Ez a helyzet önmagában elég frusztráló volt. És mindeközben törékeny egyensúlyom tovább kapta a pofonokat. Először azzal, hogy a farm ahova eredetileg az egyedüllét és írás szándékával érkeztem az utolsó hónapomra, időközben vendégházzá alakult, ahol ráadásul még két másik önkéntes is csatlakozott hozzám. Ennyit az egyedüllétről.

Szintén feltett szándékom volt, hogy az utolsó hónapot az utamon gyakran kísérő káros szenvedélyektől való önmegtartóztatásnak szentelem. Ehhez képest, amikor utoljára érkeztem Parvati Valleybe, több mint 8 hónap után kipróbáltam a chillumot (azt a méretes pipát ami az errefelé oly népszerű charaz fogyasztására használatos), és a végállomást jelentő vendégházba érve pedig életemben először lettem egy tolla (tíz gramm abból a bizonyos charazból) kizárólagos tulajdonosa. Tervek ide vagy oda, akkor ott úgy éreztem, ideje nekem is hozzájárulnom anyagilag a fogyasztáshoz. Miután több mint 8 hónapig egy fillért sem fizettem a növényért, amivel egyes helyeken és egyes időkben előszeretettel idéztem meg Shiva szellemét. Bár saját elhatározásomból tettem mindezt, az elfogadás közel sem volt természetes. Újra és újra marcangoló bűntudat ütötte fel a fejét.

Mindezt még megfejeltem azzal, hogy előzetes elhatározásom ellenére ismét sikerült belemennem egy olyan szexualitáson alapuló kapcsolatba aminek már az elején tudtam, hogy nem lehet érdemi jövője. És amiben hamar kiszolgáltatott szerepben találtam magam.

És persze mindezekből kiindulva egyenes út vezetett a csalódottsághoz és újabb önostorozáshoz. El sem akartam hinni, hogy tényleg képes vagyok önmarcangolással tölteni a 9 hónapos kaland zárását.

Mi volt a támaszom ebben a helyzetben? A mindent körülelő Anya Természet, a már-már meditációba hajló naponta ismétlődő házkörüli munka, Rosa, a kutyus aki naponta megmutatta, hogy a boldogság kulcsa, hogy éljük meg a természetünket. És a belső hang, aki emlékeztetett az elfogadásra és Shiva, aki füst formájában segítette ugyanezt: az elfogadást.

És ha elfogadás van, boldogság van.

Ha elfogadás van, akkor felfedezem, hogy az alkalmi kapcsolatban amiben kiszolgáltatott szerepben vagyok, gyakorolhatom azt, hogy milyen elvárások nélkül, tiszta szívvel adni. A szépen indult kapcsolódás azzal folytatódott, hogy ahogy a partnerem növelte a távolságot, úgy nőtt a ragaszkodásom, és persze a fájdalmam. Legalább annyira szólt ez az egóról mint a szívről, de mégis, amikor egyszer csak eljutottam oda, hogy tudtam neki úgy adni egy masszázst, hogy visszafogtam ébredő szexuális energiáimat és nem is kíséreltem meg elcsábítani, tiszteletben tartva azt, hogy ő mást szeret, melegséggel töltötte el a szívemet. Hálás vagyok ezért az élményért.

Ha elfogadás van, örömmel tölt el, hogy bár az előzetes tervekkel ellentétben most nem nyílt túl sok lehetőségem egyedül lenni és írni, helyette csodálatos emberekkel találkozhattam, rengeteget gyakorolhattam a főzést és azt, hogyan tudok megélni a Himalájában, újra és újra megcáfolva azt a gyerekkori mintámat, miszerint esetlen kislány vagyok.

Ha elfogadás van, belátom, hogy ha a testemet tiszteletben tartva tudom mértékkel fogyasztani azt a növénykét, akkor igazán nem olyan szörnyűséges, hogy az Indiában töltött utolsó hónapban is áldozok ennek a szenvedélynek, tudva azt, hogy Magyarországon esélyem sem lesz hasonló élményben részesülni. De ezzel kapcsolatban az igazi elfogadás hazatérésem után érkezett meg, amikor azon kaptam magam, hogy különösebb nehézség nélkül tudok nemet mondani mindenre ami füstöl. És valahogy így esett, hogy 9 olyan hónap után ahol az elsődleges ajzószer amit használtam nem az alkohol volt, az első partimat cigi nélkül és mindösszesen 2 cl vodkával és kb 2 liter vízzel abszolváltam.

És mindaddig vártam az írással, míg eljött az ideje. Mostanáig. Namaste <3

 

Share this...
Share on Facebook
Facebook

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *