Egy pléd alá kuporodva a szoba melegében, épp amikor beköszöntött az igazi ősz, végre elérkezett az idő, hogy megkíséreljem szavakba önteni mindazt amit az idei O.Z.O.R.A adott <3
2007-ben léptem először O.Z.O.R.A. mesebeli földjére, majd 9 éven át volt az év fénypontja a fesztivál hete. Elképzelni sem tudtam, hogy valaha legyen olyan Ozora amin én nem vagyok ott. Tisztán él bennem az érzés, amikor megérkezek a völgybe, és hirtelen mintha megszűnne a külvilág, kitörlődne minden ami az utolsó Ozora óta történt és egy másik dimenzióban, másik időszámításban találom magam. A legtermészetesebb és legédesebb otthon-érzés ölel körül.
Aztán egyszer csak elérkezett az év ami a változásról, az ismeretlenbe való kilépésről szólt. Ebben az energiatérben nem tudtam nemet mondani a nyár elején piacra dobott BOOM jegyekre, és amellett már sem időben, sem pénzben nem fért bele, hogy Ozorára is elmenjek. Így maradt ki az első. Aztán a következő év elején eljutottam Indiába, ahol annyira magával ragadott a flow, hogy kétszer is elhalasztottam a hazavezető repülőjegyemet. Így maradt ki a második. Aztán Indiából hazatérve anyai örömök elé néztem, alig pár hetes volt a kisfiam a következő fesztivál alatt. Ez volt a tavalyi.
Aztán elérkezett 2019, beköszöntött a tavasz és egy barátnőm felvetette, hogy tartsunk női köröket Ozorán. Nem sokáig gondolkodtam rajta, hogy igent mondjak. Szerencsére a Healion szervezője is igent mondott az ötletre. Nyár eleje lehetett amikor megtudtam, hogy megyünk Ozorára az egy éves kisfiammal. Nagy örömmel töltött el a hír, de a boldogságba azért félelem is keveredett jócskán.
Az előzetes félelmek
Emlékszem, ahogyan időről időre megjelent előttem mintegy rémképként, hogy valahol a sátrunk biztonságos rejtekén kívül töltött délutáni szundi után a kisfiam hamarabb ébred mint én és én nem veszem észre, csak alszom tovább, ő pedig elkóborol. Nos, ilyesmiről szó sem volt. 🙂 Valójában nem sokat szundítottam napközben.
A másik aggodalmam az volt, hogy mivel nem volt biztos, hogy a párom (aki korábban még sohasem járt Ozorán és kb. annyi a közös benne és Ozora átlag népében, hogy szereti a természetet, a meztelenséget, a táncot és ezek mindenféle kombinációját) is velünk tart-e, ahogy az sem, hogy ha velünk tart, mindig ott lesz-e velünk, vajon hogyan fogok wc-re járni. A pici fiammal a hátamon fogok a fesztiváli pottyantós wc felé görnyedezni vagy meg merek bízni annyira a wc körül várakozó-időző ismeretlenekben, hogy esetleg megkérjem őket, hogy vigyázzanak rá amíg én a wc felé görnyedezek egy kicsit? Még egy pisi-tölcsérrel is készültem, hogy ha úgy hozza a szükség, akár állva is tudjak pisilni. Nos, a tölcsért végül egyszer sem használtam. Ellenben a hátamon a kisfiammal többször is megfordultunk a wc-ben. Nem állítom, hogy különösebben felemelő élmény volt, de valójában szörnyű sem. Egy volt az olyan élmények közül, amiket nem szívesen képzelsz el, már ha egyáltalán el tudod képzelni, hogy valaha is megesik veled, ha pedig már benne vagy, egyszerűen hagyod, hogy történjen. Foszladoznak a “lehetetlenek”.
És végül, indulás előtt szinte rettegtem, hogy mi lesz ha nem lesz sátorhelyünk. Aztán megérkeztünk a fesztivál területére és kiderült, hogy a barátnőm ismerőse foglalt pár sátorhelyet, amit hamar megtaláltunk és pillanatok alatt sátrat vertünk. Igaz, hogy szinte remegett a föld a Pumpui basszusától, de bíztam benne, hogy ha kellően fáradt leszek, tudok majd aludni és, hogy ebben a kisfiam is hasonlít rám. Nos, voltak éjszakák amikor szerintem egyáltalán nem aludtunk, csak valahol egy az álom és az ébrenlét közötti delíriumban ciciztünk és nyűgösködtünk, másnap pedig legalább egy liter tejeskávét ittam, aztán pár ilyen nap után volt, hogy egész jól aludtunk.
Mi volt a legnagyobb kihívás?
Csakúgy, mint korábban bármikor, a vihar…Valamiért nagyon érzékenyen érint, ha egy sátorban vagyok miközben odakint tombol a vihar, egymást érik a villámlások, és a természet erejébe beleremeg alattam a talaj, miközben a szél lebegteti a sátorvásznat és időnként úgy hat, mintha bármelyik pillanatban játszi könnyedséggel kaphatná fel az egész sátrat. Ez az a helyzet, ami valami egészen elementáris félelmet gerjeszt bennem, amiből egyszerűen képtelen vagyok kitekinteni és a racionalitásra hallgatni. Ez bizony így volt baba előtt is, és babával is. Most a Sors úgy hozta, hogy épp akkor értünk vissza a sátorhoz amikor kezdetét vette az idei Ozora legnagyobb vihara és mivel a közelben parkolt az autó, úgy döntöttem, hogy inkább ott vészeljük át az égi áldást, hátha így egy fokkal kisebb lesz az a félelem, amivel körülveszem magamat és a kisfiamat is. És így is lett. Egy részem így is remegett miközben éreztem, ahogyan a széllökések meg-meglökik az autót, de mégis…. az éjjel, amit kisfiammal a karomban töltöttem az autó hátradöntött ülésén, sokkal inkább meghitt mint félelem-teljes emlékként él bennem.
Ozora és a tárgyakhoz való ragaszkodás
Számomra Ozorának mindig is szerves része volt az áramlás, és ezzel együtt a tervek és minden egyéb ragaszkodás elengedése. A tárgyakhoz való ragaszkodás különösen. Emlékszem amikor az anyává válásom előtti utolsó Ozorán oly sokáig hagytam a szandálomat a mainstage egyik kis fájának a tövében, hogy azt a lelkes takarítók összegyűjtötték több száz ott felejtett lábbelivel egyetemben. A hatalmas kupacban esélyem sem volt meglelni azt ami az Enyém volt, de végül elvittem helyette egy másikat. Egyfajta közösségi élményként rezgett ez akkor tovább bennem, ahol megszűnik az enyém és a tiéd és mégis mindenkinek jut abból amire éppen szüksége van.
Idén Ozorán volt egy délután amikor felfedeztem, hogy a telefonom eltűnt az övtáskámból. Kieshetett az időnként önálló életet élő zsebből. Eléggé megviselt, sok sebből vérző darab volt már, nem is rázott meg különösebben a gondolat, hogy elveszett, csak a legalább egy hónapja a memóriájában gyülekező fényképek esetleges elvesztése töltött el aggodalommal. No és a zenék, amikkel a másnap délelőtti női körre készültem. Nem sokkal később észrevettem, hogy kiesett a hajamból az Indiában vásárolt hajtűm. Ennek elvesztése bizony jobban fájt, mint a telefonomé.
Még aznap este elsétáltunk a Lost&Found pontba, ahol megkérdeztem, hogy leadott-e valaki egy fehér színű Asus telefont. Nem. Aztán másnap reggel félálomban (épp az éjjeli vihar másnapja volt ez) egyszer csak megjelent előttem a jelenet, ahogy elveszett telefonomról érdeklődök és eszembe jutott, hogy nekem nem is Asus telefonom van, hanem Vivo 🙂 Hamar a hátamra kaptam kisfiamat és ismét elindultunk a Lost&Foundba, ahol át is adták a telefonomat. Még az akksija sem merült le. A sátorba visszatérve pedig előkerült a hajtűm. <3
Ozorai mindennapok egy babával
Sokat gondolkodtam rajta, hogy vigyük-e magunkkal az etetőszéket is, de egyszerűen nem fért be az autóba. És simán megoldottuk anélkül is. Hol az ölemben a kisfiammal ettem, elengedve az amiatti aggodalmaskodást, hogy vajon mennyire leszek maszatos, hol felváltva vigyáztunk rá a párommal vagy a barátnőmmel, míg egyikünk evett. Sima ügy 🙂
Nehéz volt elképzelni, milyen lesz a zuhanyzás Nomádiában. Aztán hamar eljött a reggel amikor vágytam egy kis tisztulásra, kisfiammal a karomban célba vettük a zuhanyzókat, ahol épp nem várakozott senki. Letettem a földre amíg lehámoztuk magunkról a ruhadarabokat, vigyázva, hogy közben ne másszon át a szomszédos fülkék valamelyikébe, majd megnyitottam a csapot. A hűvös víz nem lett a pici fiú kedvence, de a karomban kuporodva és kihasználva a mellem fedetlenségét egészen jól elvolt, amíg megmostam magamat és őt is.
Az evés és a fürdés mellett a harmadik kardinális pont természetesen az alvás volt. Eszméletlen hálás vagyok Nóri barátnőmnek, aki azt tanácsolta, hogy vigyünk babakocsit, amiben menetközben is jókat tudnak aludni a babák. Mi korábban csak hordozókendőt/csatos hordozót használtunk. Egy Ozora kellett hozzá, hogy felfedezzük, hogy a kisfiam tulajdonképpen szereti a babakocsit, amibe elférnek a cuccok is, és amiben Zizó édesdeden tud aludni miközben én táncolok a mainstage mögötti völgyszakaszon. <3
Hogy érezte magát a kisfiam?
Zizó akkor van igazán elemében ha emberekkel lehet. Különösen élvezi ha új emberek veszik körül, akik nyitottan fogadják ilyen-olyan kapcsolódási törekvéseit. Ozorán kezdett el úgy kapcsolatot teremteni, hogy ad-hoc embereknek felkínál tárgyakat. Amit egytől egyig mindenki nyitottan fogadott. Látom magam előtt, ahogyan reggel Zizó ül a sátor mellett egy pléden és amíg én teszek-veszek, ő felkínálja a xilofon-ütőjét vagy épp a csörgőjét az arra járó embereknek. Imádta. Ahogy a sátorban való kuckózást is. Ahogy az ozorai játszóteret is, a homokozóval, a csúszdával és a Bélaműhely hihetetlen kreatív hangszereivel. Ó, és a tó, és az a sok pelenka nélkül töltött édes pillanat, a szabadon húzogatott fütyi és a lepisilt oszlopok :-)… És az eső után homokkal feltöltött pocsolyából keletkező spontán homokozó a main stage-nél…És a kialvatlansága ellenére is oly kisimult Anya. Kétségkívül azt is élvezte, ahogyan én éreztem magam 🙂
Hogy éreztem magam én anyaként?
Ozora egy új arca tárult fel előttem. Hogy mi van Ozorán azokon a mindig kellemesen nyüzsgő sörsátrakon és dübörgő main stage-en túl? Magával ragadó közösségi élet a staff jóllakottságáról gondoskodó Iskolában, gyönyörű nők végtelenül nyitott szívvel a női körökben a jurtában, ahol az egymást követő foglalkozások házigazdái olyanok mint egy nagy család…
A tó, aminek valójában nem sokat vett el a varázsából a létszámkorlát és az azt érvényesítő biztonsági őrök jelenléte. Mindössze egyszer kellett sorban állnunk és biztonsági őrök ide vagy oda, nagy örömmel szabadultunk meg a fürdőruhánktól, hagyva, hogy egész testünket nyaldossa a finom langyos víz. Az Ambyss, a csend hangjainak helyszíne és a tóhoz legközelebbi kiterjedt árnyékforrás…És persze a játszótér.
Minden nap legfeljebb 1-2 órát tölthettem a main stage mögötti völgyszakaszon táncolva, és párszor jártunk a többi táncos helyszínen is, miközben a pici fiam a babakocsiban aludt vagy a spontán homokozóban játszott vagy épp a hordozóban ringatózott rajtam. És volt kb. 3-szor fél órám amikor bevethettem magam a sűrűjébe is. Csodálatos élmény volt mind, és ami azt illeti, épp elég is. Van valami egészen különleges ereje annak, ha tudod, hogy nincs mire várnod, ilyen-olyan módon fokozni a hangulatot, várni az ideális zenét, hogy majd valamikor egy későbbi pillanatban jó legyen és kezdődjön a tánc. MOST jó, MOST van tánc. Hála bölcs tanítómnak, a kisfiamnak és Ozorának <3
