Pár napja beszélgetni kezdtem egy barátnőmmel. Akivel már oly sok mindent megosztottam az úti élményeimről, a legnagyobb őszinteséggel. Hogy mikor milyen körülmények között éltem, mit kaptam, mit adtam, kikkel találkoztam, kikkel létesítettem kapcsolatot és hogyan éltem meg ezeket a kapcsolatokat.
A barátnőm egyszer csak így szólt: Vajon mit akart Neked tanítani az Univerzum azzal, hogy ilyen befogadó voltál a nagy úton?
A kérdés jobban nem is találhatott volna be. Egy másodperc alatt visszacsöppentem januárba, Aurovillebe, ahol egyszer egy sétára indultam. Az első olyan sétára, amikor levetettem a szandálomat és mezítláb kapcsolódtam Dél-India csodálatosan vörös földjéhez. Azon az ösvényen indultam útnak, ahol szép kézzel festett kőtáblák hirdetik Auroville alapértékeit, mindegyik alapértéket egy-egy virággal jelképezve. Egytől egyig gyönyörű értékek ezek, melyek keretet hivatottak adni a hagyományos társadalmi rendszereken, jogszabályokon és egyházakon túlmutató független közösségnek. A sétám végére érve azt éreztem, ki kell választanom melyik az az érték amivel nekem most leginkább dolgom van. A receptivitás, befogadó készség volt az. A hozzá tartozó gondolat:
A virágok nagyon receptívek és boldogak, ha szeretik őket.
Ez a kép került a telefonom kijelzőjére, egészen addig míg el nem hagytam azt júniusban 🙂
Miért is fogott meg akkor annyira ez az üzenet? Mert azt sugallta nekem, hogy mennyire természetes az, hogy vágyunk a szeretetre. Hogy ez egyáltalán nem rossz. Korábban az egyik leggyakrabban visszatérő önmarcangoló gondolatom épp az volt, hogy bár oly sokan mondták nekem, hogy milyen bájos és kedves vagyok, mindig ott mocorgott bennem, hogy persze, mert szeretném ha szeretnének. Igen, a kedvességem hátterében mindig felfedeztem ezt az “önző” érdeket, hogy szeressenek. És ettől a kívülről érkező pozitív visszajelzések ellenére is hiteltelennek éreztem a kedvességemet. Hányszor volt ez a téma drága terapeutámmal is. És itt, az első sétámon ez a tábla fogadott, azt üzenve, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy szeretnék szeretve lenni. És hogy elfogadok 🙂
Nem mellesleg a receptivitás a legalapvetőbb női tulajdonság (egyfajta passzív, befogadó jelleg), szemben az emitív jelleggel (aktív, kifejező, kifelé áradó), amire legalapvetőbb maszkulin tulajdonságként tekintünk. És nem mellesleg, visszatekintve életem első 32 évére, gyerekként sokáig a koromnál komolyabb, felelősségteljesebb (mondhatnám férfiasabb) voltam, mígnem belecsöppentem egy párkapcsolatba ami aztán majdnem a 32-ig születésnapomig kísért és amiben a hétköznapokban szintén inkább a férfias jellegeket képviseltem, törékenységem ellenére is.
És hogy mi történt, miután megfogalmazódott bennem, hogy elsőként a receptivitásra van szükségem? Az Élet ezernyi lehetőséget tárt elém, hogy gyakoroljam ezt. És éltem velük. Mint egy varázslat.
Az egész azzal kezdődött, hogy úgy döntöttem, hogy Indiában maradok. Azért mertem meghozni ezt a döntést, mert ott volt a fiatalember, akinek a neve egyébként azt jelenti, hogy “Hit”, és aki azt mondta, épp egy vállalkozást készül beindítani a Himalájában, ahol szívesen fogadja a segítségemet. Persze azt tudtuk, hogy egy időre különválnak útjaink és azt nem tudhattuk mit hoz a külön töltött idő. Volt is bennem félelem. És kiszolgáltatottság érzés. De végül különválásunk után rögtön azzal indítottam, hogy egy eredetileg egy napos látogatás helyett egy hétig vendégeskedtem a barátainál Bangaloreban, akik úgy gondoskodtak rólam, mint egy családtagról.
Ezután egy ingyenes Vipassana meditáción folytattam az utat, ahol csak egy jelképes összeget fizettem a szállásért és ellátásért. A következő állomáson fizetős vendégházam volt, csak épp figyelmetlen voltam és nem vettem észre, hogy a szállásdíj mellett még egy nem kis összegű adó is esedékes. Fizetéskor előbb felháborodtam, majd koppantam, de időközben a házigazdám (aki egyébként szeretett volna közelebbi kapcsolatot létesíteni velem de visszautasítottam) felajánlotta, hogy elengedi. Nem éppen jó szívvel, de elfogadtam. Ezután újabb hét vendégeskedés következett, majd pár hét önkénteskedés.
És a folytatás is valahogy így alakult. Volt, hogy barátoknál vendégeskedtem, volt, hogy az a férfi ajánlotta fel a szobáját akivel épp közösen osztoztunk az élet és egymás felfedezésének örömében.
Tulajdonképpen most esik le, hogy épp azokban nagyvárosokban (Bangalore, Mumbai és Delhi), ahol egyébként drágák a szállások, úgy alakult egy éjszakáért sem kellett fizetnem.
A csúcs talán az volt, amkor hat hetet töltöttem Punjabban egy olyan családnál akikkel korábban soha nem találkoztam, csak éppen volt egy közös barátunk. Egy srác akit én akkor alig pár hete ismertem, és aki egykor a családfő tanítványa volt. És a másik csúcs…az itthoni barátaim akik távollétemben kiköltöztettek az albérletemből… Nos, sokkal több élményt nem is lehetett volna belezsúfolni ebbe a kilenc hónapba az elfogadás, a befogadó női jelleg erősítésének jegyében. Bár voltak helyzetek ahol magam is tiszta szívvel adtam, ha összegezni kell, kétség sem fér hozzá, hogy ez a kilenc hónap arról szólt, hogy nő vagyok. Legalábbis a felszín alatt. Áramló hátizsákos utazóként a felszín azért nem épp a nőiességről szólt 🙂
A nőies áramlásnak azért megvannak az “árnyoldalai” is: leginkább a racionalitással való viszonyom fellazulása. Hogy úgy mondjam. Ennek a csúcsa az volt, amikor szeptember 10-én a banbassai határátkelőhelyen jöttem rá, hogy egy napja lejárt az indiai vízumom.
A tanulság? Ideje újra egyensúlyozni. Kell az a férfi oldal is a női mellé. Ebben a szellemben kezdek bele az utam következő szakaszába, ezúttal Magyarországon. 🙂
