Úton Nepálba

Szeptember 6-án motorra pattantam egy maláj világutazóval akivel pár nappal korábban találkoztam, és útnak indultunk Nepálba. Milyen szép meglepetés is a Sorstól, hogy pár héttel korábban még azt mondtam Medved barátomnak, hogy szeptember elején nem javaslom hogy motoron induljon Nepálba, mert a monszun ekkor még nem ér véget. Pár nappal korábban pedig annyira aggódtam a Gangesz áradása miatt, hogy azt fontolgattam, hogy repülővel megyek Nepálba. Végül egy motoron kötöttem ki.

Ekkor úgy tudtam, hogy még 6 napom van a vízumom lejártáig. Mivel az utitársam tudta, hogy neki csak 5 napja van, hogy megtegye a több mint 800 km-es távolságot a Himalaya rögös-kanyargós útjain, feszített menetrend várt ránk.

Az első nap meglepetése az volt, amikor megtudtam, hogy az utitársam egy gyönyörű projektnek kötelezte el magát, napelemes lámpákat oszt Indiában és Nepálban olyan falvaknak, ahol nincs áramszolgáltatás. És a lámpákat illetve az úti költségeit adományokból finanszírozza. Olyan emberektől akik követik a fényképeit és a cikkeit és szeretnék támogatni a munkáját. Korábban egy bankban dolgozott. De aztán rájött, hogy ő nem alkalmazott, hanem utazó. És miután rájött erre, nem állt ellen. Egyszerűen elkezdett élni a lehetőségekkel amiket az Élet kínált neki, miután követni  kezdte szenvedélyét. Az egyik leginspirálóbb ember, akivel találkoztam az utam során.

Hosszú utat tettünk meg mire elértük a határt, különösebb bonyodalom nélkül. Osztoztunk a csendben és közben napról napra egyre jobban megismertük egymást. Amolyan hagyományos motorút volt. Nem volt térképünk és valahogy úgy alakult, hogy az út nagy részén mindkettőnk telefonja jellemzően lemerülés közelében volt, így a tájékozódásban többnyire a járókelőkre hagyatkoztunk. Ebben nagy segítség volt, hogy útitársam egészen jó hindit beszélt.

A legkisebb útszéli éttermekben álltunk meg enni, ahol hagyományos punjabi ágyakon pihentünk meg. Egyszer még pár elefántot is láttunk, akik az út túloldalán dolgoztak.

Csak egyszer kapott el minket az eső és csak egyszer kellett betérnünk egy szerelő műhelybe, mert meglazult a motor hátsókereke. De volt pár egyéb kihívás.

Például amikor egy este egy kis muszlim városba értünk (Rampur), ahol az első öt szállodában azt mondták nekünk, hogy nincs szabad szobájuk, és csak a hatodik szállodában lett egyértelmű, hogy valójában arról van szó, hogy a szállodák egy része itt nem fogad külföldi utasokat, illetve olyan párokat akik nem házasok. Végül booking.com-on találtunk egy hotelt aminek a leírásában semmilyen korlátozás nem szerepelt és itt találkoztunk egy helyi férfival aki több szállodát is ajánlott ahol fogadnak minket. Az egyik ilyen helyen szálltunk meg végül. Talán a legdrágább szálloda volt utam során, kb 1500 rupia, de ekkor mindegy volt.

Szintén emlékezetes jelenet volt amikor egy másik muszlim faluban megálltunk egy chaira és egy samosára. A Punjabban töltött hosszú hetek után alig vártam, hogy egy kis napfénnyel kényeztessem a bőrömet a motoros úton, és mivel volt mellettem egy férfi is, nem igazán foglalkoztam vele, hogy elfedjem a vállaimat. Egészen eddig. Amikor hozzáláttunk a samosához és a chaihoz, hamarosan egy kisebb tömeg kezdett gyülekezni a chai shop mellett. Férfiak és gyerekek. Nőket alig lehetett látni az utcákon. Aztán wc-re kellett mennem. Amikor megkérdeztem hol van az üzlet mellékhelyisége, egy közeli ház udvarára vezettek, ahol használhattam a család wc-jét. Mire végeztem a wc-n, az udvaron is tömeg kezdett gyülekezni. Így sétáltam vissza az útitársamhoz, sok tíz emberrel körülöttem, közülük páran videófelvételt készítettek a jelenetről. Nem kis meglepetéssel konstatáltam, hogy Punjab után még mindig érhetnek meglepetések abban, hogyan fogadnak a helyiek egy fehér nőt.

Szeptember 9-én értük el a határt, késő délután, Bambassánál. Itt kezdett igazán izgalmas lenni a történet. Emlékeztem rá, hogy július 11-én érkeztem Indiába és tudtam, hogy a vízumom 60 napig érvényes, ahogy azt is tudtam, hogy nem minden hónap 30 napos. De arról megfeledkeztem, hogy július és augusztus is 31 napos. És fogalmam sem volt róla, hogy a 60 napba az érkezés napja is beleszámít. És valahol az indiai áramlásban megfeledkeztem arról a racionális apróságról, hogy ellenőrizzem a vízumom lejárati dátumát. Valahogy így esett meg, hogy ott helyben a bevándorlási irodában tudtam meg, hogy a vízumom egy napja lejárt. Először azt mondták nekem, hogy vissza kell mennem Delhibe (1-2 nap utazás innen), ahol egy hivatalban megigényelhetem a kilépési engedélyt, némi bírság ellenében. Szinte sokkolódtam. Fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. És annyira szerencsésnek éreztem magam, hogy az utitársam ott volt velem és még hindit is beszélt. Én csak ültem ott teljes kétségbeesésben amíg ő vitázot az ügyintézőkkel. Kis idő után kiderült, hogy van más lehetőség is, mint hogy Delhibe menjek. Ott helyben is fizethetek egy bírságot, és kiállíthatják nekem a kilépési engedélyt. A bírság összege 8600 rupia volt. Több, mint amennyit Punjabban kerestem 6 hét alatt és akármennyi lehetőségem is nyílt az utam során gyakorolni, hogy elengedjem a pénz körüli aggodalmakat, akkor és ott ezt túlzásnak éreztem. Sovány vigasz volt csupán, hogy megtudtam mi történik ha valaki úgy próbálja elhagyni Indiát, hogy egy napja lejárt a vízuma. Végül kifizettem a bírságot és átkeltünk a határon.

A Nepálba való belépés már egyszerűbb volt. Még azzal együtt is, hogy nem volt nálunk a vízumhoz szükséges dollár. Ott helyben a bevándorlási hivatalban átváltották az indiai rupiánkat, még ha nem is épp a legkedvezőbb árfolyamon. A következő állomás a vámhivatal volt, hogy megszerezzük a motorhoz szükséges papírokat és kifizessük a vámot. Itt jött a következő meglepetés. Az utitársam Dél-Indiában vette a motorját és mivel Indiában a  hivatalos ügyek máshogy működnek mint a világ bármelyik részén, a motor vásárláskor nem kapta meg az eredeti dokumentumokat, csak azok másolatát. És mivel nem indiai állampolgár, egyes dokumentumokat nem is tudott átíratni a nevére, azok még az eredeti tulajdonos nevén voltak. A vámhivatalban azt mondták, hogy ilyen dokumentumokkal nem használhatja a motort Nepálban. Ott kell hagyni a motort a vámhivatal mellett és busszal kell folytatni az utat. Ezt nem akartuk elfogadni. Vártunk egy ideig, időnként visszamentünk az ablakhoz, hol én, hol ő. Végül megelégeltél kitartó próbálkozásainkat és azt mondták, hogy próbálkozzunk egy másik vámhivatallal, Danghadinál (kb 60 km-re).

Ekkora már sötétedett, és igencsak fáradtak voltunk, így csak a legközelebbi városig mentünk, ahol minden idők egyik leglepukkantabb vendégházában szálltunk meg. Az ágyunkon egy komplett ökoszisztéma volt a legkülönfélébb bogarakból. Mielőtt nyugovóra tértünk, betértünk egy helyi étterembe, ahol egy igencsak finom vacsorában volt részünk igencsak részeg emberek között. No igen, az egyik biztos jele annak, hogy elhagytuk Indiát és megérkeztünk Nepálba, hogy akármerre nézünk, mindenhol alkoholos italokat látunk. Az összes hűtő, és a boltok, éttermek de még a teázók pultja is alkoholos italokkal van feltöltve. Isten hozott Nepálban.

Másnap reggel reggeli után útnak indultunk Danghadiba. Hamar meg is érkeztünk. Amíg útitársam intézkedett a vámhivatalban, én egy közeli teázóban pihentem. Az előző nap izgalmai után ekkorra már teljes nyugalom lett úrrá rajtam, tudtam, hogy akárhogyis, meg fogjuk találni a legideálisabb módját annak, hogy tovább utazzunk. És így is lett. Ebben a vámhivatalban különösebb nehézségek nélkül regisztráltuk a motort. Az egyetlen kellemtlen meglepetés az volt, hogy kiderült, hogy a külföldi motorkerékpár használatáért fizetendő díj Nepálban napi 80 nepáli rupia. És az engedélyt csak 20 napra bocsátják ki, így 20 naponta el kell menni egy vámhivatalba a határhoz vagy Kathmanduba. Nem a legkényelmesebb megoldás, de mégiscsak megoldás :-). Szeptember 10-én legálisan megérkeztünk Nepálba.

 

Share this...
Share on Facebook
Facebook

One Comment on “Úton Nepálba”

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *